A CSAVARGÓK SZABADSÁGA

Kassák esszésorozata a csavargás történetéről, személyes vonatkozásairól, “intézményeiről”, művészi hagyományairól 1935-ban jelent meg a Nyugatban, ebből olvashatók az alábbi részletek. A képeken Kassák egykori csavargótársa, a sokoldalú Szittya Emil, és az általa ekkoriban szerkesztett avantgárd lap, a Der Mistral címlapja látható. Szittya változatos karrierje alatt egyaránt kiadott revolverújságot (a korabeli bulvár röpirat címlapját is megmutatjuk); művészmonográfiákat; tanulmányt az öngyilkosságról, emellett azonban absztrakt képeket is festett.



A Kassák Múzeum állandó kiállításában is feltűnik, ahol egyébként Kassák csavargó korszakáról még többet megtudhat az, aki mellé szegődne az úton.



„Több mint harminc éve annak, hogy én is mint rendes és becsületes csavargó kint jártam az országutakon, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben, és eszembe sem jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam elegendő ételhez, és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy falat kenyeret, s mégis nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a számomra. Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepes bőrű, a keszeg formájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a „kívülállóknak”, ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk, s míg egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át, ha éppen úgy tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is, s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján, és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönnhéjázó voltam, mint ők. Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére, és filozofálgattunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy „jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni”. Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelenül, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet. […]