ÜLDÖZTETÉS ÉS A KÖZLÉS MŰVÉSZETE
Kollektív ornamentika – Lepsényi Imre kiállítása, 2014. október 2., Kassák Múzeum
K. HORVÁTH ZSOLT
„Az az ösztön, amely az embereket arra indította, hogy arcukat és mindent, ami kezük ügyébe esett, díszítményekkel borítsák: a képzőművészet őseredetét jelenti. Voltaképpen a festészet dürgése. Minden művészet erotikus. Az első díszítmény, amely megszületett, a kereszt, erotikus eredetű. Ez az első műalkotás, az első művészi megnyilatkozás, amelyet az első művész – hogy energiatöbbletét levezesse – a falra mázolt. Egy vízszintes vonal: a fekvő nő. Egy függőleges vonal: a belehatoló férfi”. Ezeket a gondolatokat nem a mindig arra gondoló viccbéli Móricka mondta, hanem a díszítményektől gazdagon burjánzó szecesszióval – finoman szólva – háborúban álló Alfred Loos 1908-ban. Bólogatunk, amikor azt írja, hogy „az ornamens-kórság államilag elismert járvány lett, és állami pénzekkel támogatják”, hiszen ezt akár a méltán közutálatnak örvendő német megszállási emlékműről is írhatta volna Loos, s ez esetben már valóban igaza volna abban az amúgy sarkos állításában, hogy a díszítmény: bűnözés (1).
Amikor azonban hipotézisként azt „ajándékozza” az utókornak Loos, hogy a „kultúra fejlődése annyit jelent, hogy a díszítmények eltűnnek a használati tárgyakról”, akkor eltöpreng azon az ember, hogy az ornamentika kifejezés egyéb jelentései nem árnyalják-e vagy éppen nem mondanak-e ellent e felismerésnek. Fogalomtörténetileg az ornamens latin kifejezés ugyanis díszítőelemként megengedi a mértani alakzatot éppúgy, mint a növényi vagy épp állati formát. Mennyiségi és minőségi szempontból már csak az a kérdés: mennyi az ismétlés? Az ornamentika meg tud-e őrizni valamit a sajátosból és a partikulárisból, vagy egy tömegtársadalomban szükségszerű a szerialitás, vagyis hogy repetitívvé, ismétlődővé váljék az ornamentika? Ha az utóbbi, akkor mit kezd ezzel a magyar kultúra és nyelv? Ki tudja-e fejezni kulturális sajátosságát egy olyan nyelvezeten, amely mindenhol érthető? Ám ha mindenhol érthető, nem foglalja-e szükségszerűen magában a formalizálás, a homogenizálás, az egységesítés veszélyét, mely – lássuk be – nem igazán kedvez a partikulárisnak. Ha azonban az ornamensben nyelvezetet látunk, akkor nem ellentmondás-e a sajátos és az egyetemes egyidejű óhajtása?
Ha egy pillanatra eloldjuk problémánkat az ornamentikától, rögtön látható, hogy mutatis mutandis nem másról van szó, mint az emberiség örök álmáról (vagy éppen lázálmáról): a tökéletes nyelvről, mely elvben – szó szerint – leegyszerűsíti az emberek közötti kommunikációt. A leegyszerűsítés ára azonban: a leegyszerűsítés. A mesterségesen előállított tökéletes nyelv ugyanis nem más, mint létező nyelvek kompilációja – azok előnyeinek felhasználása, hátrányaik kiiktatásával. Az első nemzetközi „ügy” a XIX. század végén a volapük nyelv volt. A Martin Schleyer kiötlötte vegyes nyelv 28 betűt használt, a német és angol jelenti alapját, ám a nemzetközi kiejthetőség eszméjét szem előtt tartva kihagyja belőle az ’r’ betűt, mert azt pl. a kínaiak nem tudják kiejteni. A volapük nyelv járványszerű gyorsasággal terjedt, 1883-ban 283 volapükista egylet működött szerte a világon. Követői úgy vélték, hogy mivel mesterséges nyelv, így tovább lehet egyszerűsíteni, ám ezzel a törekvésükkel igencsak kihozták a sodrából a nyelv kiötlőjét. Sőt, 1893-ban már meg is jelenik egy "Antivolapük" című munka, mely voltaképpen e nemzetközi segédnyelv tagadása. Lényege abban áll, hogy olyan univerzális nyelvtant vázol fel, mely lehetővé teszi, hogy mindenki a saját anyanyelvéből vett lexikai egységekkel beszélje azt. Ma állítólag 20-an beszélik, vagyis élő nyelv (2).
Ám a legismertebb természetesen a – volapüköt kiszorító – eszperantó, Lejzer Zamenhof mesterséges nyelve, melyet Doktoro Esparanto, vagyis Reménykedő Doktor álnéven adott ki. A zsidó családban született, a cári Oroszország fennhatósága alatt álló litván területen élő, a gojok között a Ludwik nevet használó Zamenhof számára egyértelmű volt az a törekvés, hogy értelmiségi és zsidó üldözöttként olyan nyelvvel rukkoljon elő, melyet könnyűszerrel megértenek a világban. A társadalomban elfoglalt marginális helyzet, kiváltképp a kiszorítottság érzése komoly felhajtóerő volt az univerzális nyelv elsajátítására. Magyarországon 1913-ban, a Párizsból hazatérő nyomdász, Polgár Izsó javaslatára alapítják meg a Magyarországi Eszperantista Munkások Egyesületét, mely elsődleges feladatának az eszperantó nyelv munkások közötti elterjesztését tekinti. Nézzük, hogyan érvel a kolozsvári "Korunk" hasábjain Tieder Zsigmond! „A polgári osztály tagjai számára – írja – kevésbé fontos a világnyelv-probléma, mint a munkásosztály tagjainak. Gyermekeik látogatják a középiskolákat, főiskolákat, otthon is tanulnak idegen nyelveket (…). A munkásosztály tagjai viszont nehezen jutnak az elemi iskolán túl, sőt a nyomor időnek előtte kenyérkereseti pályára hajtja az ifjúságot, így nincs módjában más nyelvet megtanulni (…). Általában a munkások törekvése, hogy egységesen léphessenek fel elnyomóik ellen: ez a nemzetközi eszperantó munkásmozgalom gyökere (…). Tisztában van azzal, hogy az internacionális nyelv egyedül mit sem segít helyzetén – ám ha azt a munkásmozgalom szolgálatába állítja, megsokszorozhatja erejét és fokozhatja harcai intenzitását” (3).
És akkor megérkeztünk a Kassák Múzeumba. Nemcsak a munkás-kulturális törekvések, a mozgás- és testkultúrában testet öltő univerzális gesztusok vagy az avantgárd eleve nemzetközi törekvései miatt, hanem a most terítékre kerülő, az ornamentika eredeti értelmét jócskán kitágító és újragondoló Lepsényi Imre-kiállítás kapcsán is. Csak egy kiragadott példával illusztrálva: Otto Neurath Isotype nevű piktogram-rendszere ugyanis sok hasonlóságot mutat a fenti példákkal. A rövidítés az International System of Typograhic Picture Education nevet takarja, mely össze óhajtja kapcsolni a nemzetközi érthetőség igényét – s ez a különbség! – a vizuális kommunikáció univerzalitásával. Ám az Isotype keletkezésénél mégsem teljesen mellékes két körülmény: az egyik, hogy a piktogram-rendszer elsődleges célja az oktatás, a didaktikus közlés, melynek értelmében nem kíván teljes nyelvként feltűnni, mindössze segédeszközként, a másik pedig, hogy fokozódó üldöztetés körülményei között jött létre, amennyiben Otto és Marie Neurahtnak 1934-ben el kellett hagyniuk az egyre fasizálódó Ausztriát (4). Otto apja, Wilhelm Neurath az a típusú asszimilált és aposztata zsidó volt, aki számára – mint ahogyan Steven Beller könyvében rámutat – a „tudomány (…) a szekularizált judaizmus volt. Otto fia örökölte ezt” (5). A teljes körű polgárjogot kapott Wilhelm Neurath fia, Otto, a körülmények veszélyessé válásával, az üldözés emlékezetének kiújulásával arra szánta el magát, hogy olyan vizuális nyelvet hozzon létre, mely a didaktikai leegyszerűsítés révén jelentésében univerzálissá válik. Nem azt szeretném mondani, hogy az univerzális nyelvezet, közlés keresése valamiféle zsidó emberekre jellemző sajátosság lenne, inkább azt, hogy az évszázados üldöztetés kifejlesztette bennük, s még sok más etnikailag, politikailag üldözött és/vagy gazdaságilag kisemmizett csoportban (mint fentebb példaként felhozott munkásságban) azt, amit Leo Strauss klasszikus esszéjében exoterikus közlésnek nevezett. A közlésforma lényege a kettősség: az „előtérben – írja Strauss – az emberek épülését szolgáló tanítás áll, a legfontosabb kérdésekre vonatkozó filozófiai tanítás viszont a sorok között olvasható” (6). A piktogramok ismétlődő, közismertté váló ornamentikája céljának tehát már korántsem a díszítés, inkább a plasztikus, didaktikus közlés a célja, mely – mint Kozma Lajos is rámutat – közösséget, értelmező emberek csoportját hozza létre.
Hadd fejezzem be egy személyes vonatkozással! Pár hete fiatal képzőművészek kerestek meg egy közös projekt ötletével. Ennek lényege az, hogy az elmúlt 25-30 év művészeti és kulturális infrastruktúrájának változását, átalakulását, majd pusztulását tényeken és képeken keresztül szeretnék bemutatni. A kulcsszó az adatvizualizáció volt, s rögtön Neurath esete ugrott be. Nem mintha össze szeretném vetni a harmincas évek Ausztriáját a mostani Magyarországgal, de mégis úgy tűnt, mintha a kulturális tényeket és folyamatokat megjelenítő piktogramok lennének a mi kollektív, némileg exoterikus ornamentikánk.
Amiről nem lehet beszélni, azt meg kell mutatni és tenni.
Jegyzetek
1. Alfred LOOS, « Díszítmény és bűnözés », in A szecesszió, Pók Lajos (szerk.), Budapest, Gondolat, 1972, 290-303 (itt: 290-291 és 293).
2. Lásd Umberto ECO, A tökéletes nyelv keresése, Budapest, Atlantisz, 1998, 301. skk.
3. TIEDER Zsigmond, « A munkás eszperamentó Magyarországon », Korunk, 1931. július.
4. Christopher BURKE, « Introduction », in Isotype: Design and Context, Christopher Burke (ed.), London, Hyphen Press, 2013, 10.
5. Idézi Christopher BURKE, « Introduction », in Otto NEURATH, From Hieroglifics to Isotype. A Visual Autobiography, London, Hyphen Press, 2010, x.
6. Leo STRAUSS, « Az üldöztetés és az írás művészete », in Az üldöztetés és az írás művészete, Budapest, Atlantisz, 1994, 42.