Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit.
Gyűjteményünkben több fotót is őrzünk Angyal Bandiról, Kassák kedvenc pulijáról, akiről nemcsak ő emlékezett meg versben és prózában, hanem például a Kassákéknál vendégeskedő Nemes Nagy Ágnes is:
“Pulikutya volt, a világ legszelídebb kutyája. Semmi sem fűzte a nevében idézett betyárhoz; dehogyis volt ő betyár. Egyszerűen angyal volt, meg Bandi is. Nyilvánvaló félreértés, hogy a kutyák annyira szeretnek bennünket, embereket. De talán senki sem szeretett minket úgy, mint Angyal Bandi. Minden embert szeretett. Válogatás nélkül. Jóhiszeműsége már-már arcpirulásra késztette a legkérgesebb szívű villanyszámlabeszedőt is. Ha beléptünk Kassákék előszobájába (Kassák Klári már elénk jött, Kassák maga a belső ajtóban állt), Angyal Bandi örömrohama a vállunkig csapott. De nem csak ránk ugrált, nem. Önálló szökkenéseket is végzett, nagyon magasra és nagyon függőlegesen - már csak azért is, mert a kis előszobában nem lett volna módja, hogy véghetetlen boldogságát vízszintesen is kiterjessze. Vad félfordulatokat vegyített a táncba, homorított és nevetett -, valahogy úgy, mint egy loboncos delfin. Talán bolond is volt Angyal Bandi. Isten tudja. Volt benne valami hihetetlen. Halála után újabb kutya nem került a Kassák házba.” (Kortársak Kassák Lajosról, szerk. Illés Ilona, Taxner Jenő, Petőfi Irodalmi Múzeum, 178.)
Kassáknak Angyal Bandit megelőzően is voltak kedves kutyái, akikről a Szénaboglya című önéletrajzi regényében így ír: “Ha a Bandiról beszélek, a másik két puliról sem feledkezhetem meg, akik előtte kerültek a házba, és meghaltak fiatalon. Egyiknek Sanyi, másiknak Fickó volt a neve. Sanyit a Kossuth Lajos utca sarkán vettem 60 forintért, s olyan csöppnyi volt, hogy a zsebemben vittem haza. Fickót Mezei Mária színésznőtől kaptam, és Szandai hozta ki hozzánk kis virágkosárban.”
Sanyi, a roppant önérzetes törpe puli és Te-Pfuj, a kis japánkakas különös barátságáról és játékos viadaláról, valamint a galambgyilkos Fickó “rikító üzelmeiről” többet is megtudhattok a Szénaboglya Második könyvének (1955. Július-december) bejegyzéseiből:
"Sanyi ereiben kék vér csörgedezhetett, nem hevert a piszokba, nem hajkurászta a baromfiakat, és roppant önérzete volt. Törpe puli volt, alig fellelhető gombszemekkel és olyan lábakkal, mintha sötétdrapp, térdig érő mamuszokat viselt volna. Gyűrűkbe göndörödött barna szőre ragyogott a napfényben, és foszforeszkált az árnyékban. Szerettük, ahogyan egy kis élőlényt csak szeretni lehet. Olykor mégsem mentek egészen simán a dolgok. Ilyenkor látszott rajta, hogy megvet bennünket, ragaszkodásunkat a rendhez, napi szokásainkhoz nyilván kicsinyes pedantériának tartja.
Arra is sor került, hogy kétszer-háromszor (csak úgy tessék-lássék) megpuhítottam egy vesszővel. Napokig duzzogott, elbújt a fürdőkád mögé, és éhségsztrájkot tartott, pedig nagyon szeretett nyalakodni. Cukrot, süteményt, sőt még a halfejet sem fogadta el.
Nem gyakorolta a cigányos hízelkedést, de jó pajtás volt. Ha esztelen hancúrozó, bukfencező játékra adódott alkalom, örömében majd kibújt a bőréből. És micsoda nagyszerű játékok voltak azok, amik a baromfiudvarban zajlottak le legtöbbnyire csodálkozó, hahotázó nézőközönség előtt!
A hátsó udvarban vagy ötven tyúkféleség tanyázott egy nagy, Jancsi nevű paraszt-kakassal és egy fekete alapon aranysárga pettyekkel díszített japán kakassal. A japánnak Te-Pfuj volt a neve, örökös rettegésben élt a gyilkosságra hajlamos Jancsi csőrétől, és semmire sem boldogult a tyúkokkal.
Árva üldözöttsége vitte rá, hogy összepajtáskodjék a Sanyival. Nem tragikus szálakkal egybeforrt barátság volt ez, hanem pajtáskodás, cimboráskodás, olyan állapot, amilyen a jó természetű utcagyerekek között szokott kifejlődni.
Te-Pfuj kezdte, és a Sanyi kötélnek állt. Olyan játékmodor fejlődött ki köztük, amit csak a kakasviadalhoz lehetne hasonlítani, persze visongások és vérző sebek nélkül.
Te-Pfuj lángoló tarajjal, felborzolt tollakkal nekiesett pajtásának, nem haragból, de mégis támadón, mint egy gonosz sárkány. Sanyi incselkedett vele, közben nagyon féltette a szemeit. Ha a kis kakas támadott, ő ördögi ügyességgel a hátulját mutatta felé, amit akárha páncélt viselne, megvédett a bundája. Majd amint alkalom adódott rá, elkapta ellenfelét, éles fogai között tartotta, de olyan gyöngéden, hogy a másik csontjai össze ne roppanjanak, végül is egy szép mozdulattal eldobta magától. És megint elölről az egész, sokszor órák hosszat.
Vendégeink annyira elterjesztették jó hírüket, hogy valamelyik filmrendezőnek is a fülébe jutott. Telefonáltak a gyárból, hogy kijönnének fotografálni.
Megegyeztünk az időben, de a terv csak terv maradt. Sanyi megbetegedett. Utolérte a szopornyica, a fiatal kutyáknak ez a gonosz végzete. Kórházba került, de menthetetlen volt. Gerincgyulladást kapott, megbénultak az idegei. Nem kisebb baj volt, hogy az idegen helyen egy falatot sem akart enni.
Nyolc nap múlva valósággal éhen halt.
II.
Fickó egészen más jellem volt, mint elődje. Nem kevésbé szép és kedves, de nem vette túl komolyan sem a szidalmakat, sem az erősebb beavatkozást. Legnagyobb bűneit a galambokkal szemben követte el. Elnéző volt az öregekkel, akik alkalomadtán csőrüket, szárnyukat is harcba vetették érdekeik megvédésében, hagyta, hogy beleegyenek táljába, legtöbbször félrehúzódott, amíg azok jól nem laktak. De jaj volt a fiataloknak, ha korán szálltak ki a fészekből, és nem tudtak könnyen visszarepülni. Addig hajszolta őket, amíg kimerülten megadták magukat, átharapta a hátukat, és kiitta a vérüket.
Eleinte a szemünk láttára is elkövetett ilyen betyárságot, de végül is tudomásul vette, hogy ilyesmiért nem dicséret, hanem fenyítés jár. Milyen izgalomban élt, milyen önmegtartóztatásnak milyen kínjait szenvedte el heteken át!
Ha kis galamb volt az udvaron, az ablakon át figyeltük, mi fog történni. Fickó nem támadott, de nem is adta a közömbösét. A tornác valamelyik oszlopa mögé húzódott, kissé előredugta a fejét, szédítő gyorsasággal csóválta a farkát, és egész testében remegett a lefogott vadászszenvedélytől. Rákopogtunk, hogy megszabadítsuk kínjaitól. De nem ilyen szerencsésen került vissza a padlásra a fiatal, ha nem voltunk otthon. Fickóból kihullottak a becsületes házőrzőre vonatkozó törvények, s hazajövet mi már a kapun kívül tudtuk, hogy megtörtént a baj.
Szokása szerint nem üdvözölt bennünket örömüvöltéssel, valamelyik távoli sarokban lapított olyan csöndben, mintha nem is élne a világon.
A kivégzett kis galamb roncsait megtaláltuk a gyom közé rejtve, vagy a rózsabokor tövében. Hat vagy nyolc darabot pusztított el, mire belátta, hogy az ilyesmi nem illik hozzá, s hogy múlhatatlanul némi hirig jár ki érte.
Később ő is a japán kakaska bűvkörébe került. Folytatódott a már ismert játék. Vadabbul, mint előbb, csuda rohangászással, de nem véresen, csak kukorékolással és ugatással fűszerezve. Ez már a valódi utcagyerekek játéka volt.
Fickó egyéb rikító üzelmeiről sem feledkezhetem meg. Sanyi valósággal cölibátusban élt, Fickó mohó, erőszakos csábító volt, és derekasan meg is verekedett a szukáért. Éjszakánként belebújt az ördög, s ha másképp nem lehetett volna, a kapuzár kulcslyukán át is kiszökik. Ha semmi áron nem tudott „meglógni”, udvari ablakunk alá ült, és előrenyújtott, magasba emelt pofával olyan vastag hangon és állhatatosan vonított, mintha egy tehén bömbölné világgá állati nyomorúságát.
Okos volt, s mi többször megfigyeltük szökésének ésszerűségét, technikáját. A diófa alatt asztal állt földbe ásott lábakkal, felugrott rá, onnan a legalacsonyabb messze nyúló ágra, és túl volt a nehezebbjén. Már az utcáról hallottuk be rohanás közbeni ugatását. Rá a többi kutyák is, nemsokára hosszúra nyújtott visítások, innen-onnan hangzó dühös vakkantások jelezték, hogy az áldatlan harc megkezdődött.
Hajnalonként a kertek felőli hátsó kapunál kapart és nyüszített, hogy engedjük be. Feleségem olyan éberen aludt, és olyan jó lélek, hogy mindannyiszor kikelt a paplan alól, és beengedte a legtöbbnyire megmart csavargót. Reggel láttuk, hogy véres a folyosó köve, s a Fickó zihálva, kimerülten alszik a fészerben az elkorhadt hordók mögött.
Az egyik nagy ütközet után annyira tépett pofával került haza, hogy azt hittük, oda fél szeme. Feleségem heteken át ápolta kamillával és penicillinkenőccsel. Ez alatt az idő alatt jámbor és alázatos volt.
Mindössze négy évet élt. Igaz, hogy legtöbbnyire saját akarata szerint és élményekben gazdagon."
Kassákot mélyen érdekelte a vele élő állatok élete, viselkedése, viszonyaik. Nemcsak szerette és kényeztette őket, de valóban értett a nyelvükön. Az Egy kutya emlékiratai című kisregényében viszont éppen a Fickóból lett Bandi kutya bizonygatja, hogy milyen nehéz volt az emberek nyelvét megtanulnia:
“Abbeli fáradozásom, hogy az emberek kusza cselekedetei, beszédük csalafintaságai mögé tekintsek, nem volt hiábavaló. Hogy a magam igazi valóságában ki vagyok, ők ezt mind a mai napig nem tudják, de én már átlátok rajtuk, hiába alakoskodnak, rejtőzködnek, megfejtem mozgásuk titkát, beszédük értelmét, ezért is születhetett meg ez az emlékirat a magam jelentéktelennek látszó világáról az ő rafinált nyelvükön.
Szikra Renáta
