SÉTA A PERIFÉRIÁKON 4. | VÉRVÖRÖS CSÜTÖRTÖK ÉS KASSÁK ELSŐ BETILTÁSA

A Vérvörös csütörtök a hazai kollektív emlékezetben és Kassák emlékezetében is szimbolikus jelentőségű esemény volt. 

Az 1912. május 23-i budapesti, százezer embert megmozgató munkástüntetésnek a népjogok (lásd: választójog) kiterjesztése volt a fő követelése. A Monarchia Magyarországán európai viszonylatban a választásra jogosultak köre nagyon alacsony volt, lényegében csak a lakosság hat százaléka (és kizárólag férfiak) szavazhattak. Így a magyar szociáldemokrata pártnak esélye sem volt bejutni a parlamentbe, miközben Bécsben és Berlinben a német és osztrák testvérpártok jelentős parlamenti erőt alkottak ugyanebben az időben. 

A nagyszabású tömegtüntetésre akkor került sor, amikor a már másodszor miniszterelnökké kinevezett Tisza István igyekezett elejét venni a kormányzati gőzhenger megállítására irányuló törekvéseknek, azaz az ellenzéki obstrukciónak. Ekkoriban a munkások szemében fontos választójogi reformtörekvések is ellehetetlenültek. A döntés másnapján, május 23-án a fővárosban és környékén mintegy százezer munkás szüntette be a munkát annak ellenére, hogy a sztrájkban résztvevőket kéthetes kizárással fenyegették meg. A sztrájk és az „osztályparlament” elleni tüntetés a kivezényelt katonaság és rendőrség fellépése miatt a fővárosban utcai harcokká fajult; volt, hogy kardlapozás után azonnal tüzet nyitottak a kövekkel védekező tömegekre. A város belső területén még nem folyt vér, amikor a Ferdinánd híd tájékán – a Váci útról és Újpestről érkező mintegy négyezer munkás soraiban – már eldördült a lovasrendörök első sortüze. Más helyszíneken a munkások kordonokat emeltek és – kövekkel vagy pisztolyokkal felszerelkezve szálltak szembe a többezres alakulatokkal; főként az Országház tér környékén voltak heves harcok. Az összecsapásokban öt tüntető, illetve egy rendőr veszítette el az életét, és 162-en sebesültek meg. A következő napokban a tüntetésekre válaszul országszerte népgyűléseket tartottak a munkások. A Népszava elismerően értékelte a helyzetet: „A munkásság diadalmas harcot vívott csütörtökön, amelynek következményei mérföldekkel viszik előre az általános, titkos választójog ügyét. Az általános sztrájk és a forradalmi tüntetés komor, véres intelmét bizonyára nem fogják elfeledni a hatalom birtokosai.” Így is lett: a tüntetések leverését követően szigorú megtorlások következtek. 

Kassák is aktívan részt vett a május 23-i tüntetésen. Politikailag képzett és szervezett gyári munkásként már korábban is részese volt lakbérmozgalmaknak, sztrájkoknak és tüntetéseknek, nem ritkán ezek szervezésébe is belefolyt; legalább egy alkalommal, amiről a sajtó is hírt adott, az újpesti jutagyárban dolgozó 1200 munkás sztrájkbizottságának az elnökévé is megválasztották.3 Később, az 1920-as években megjelentetett Egy ember életében – visszatekintve erre az időszakra – a szervezkedések kifulladása miatt lelkesedés és csalódás között ingadozva ábrázolta önmagát. A hatvanas években is emléket állított – ekkor már kifejezett nosztalgikus megilletődöttséggel – a „vérvörös májusnak” a Budapest ege alatt című kései versével, ahol így ábrázolta magát:  

„Úgy érzem magam 

mint aki fejest ugrott a hullámok közé 

zuhatagok és törvények ellen úszok. 

(…) nagyon gyámoltalannak 

érzem magam 

miközben harci jelszavakat ordítok.” 
 

Az 1912. május 23-i tömegsztrájkot önéletrajzi regényében hol többes szám harmadik, hol többes szám első személyben ír le, így érzékeltetve a munkásokhoz való tartozás, valamint a szemtanú-krónikás kettős pozícióját. Már a Ferdinánd hídi (ma: Ferdinánd felüljáróhíd) összecsapásnak is a résztvevője volt, és az Országház elé kivezényelt rendfenntartókkal való harcoknak a sűrűjében is benne volt. Ám részletes leírást mégis az előbbi eseményről kapunk az Egy ember életében, és nem arról, amiben állítása szerint aktívan részt vett. A leszerelt ludovikás tisztként 1911-ben az MSZDP-ébe belépő Franyó Zoltán író- műfordító emlékei szerint ő és Kassák együtt mentek az Országházhoz, hogy megnézzék a kialakult helyzetet. Pontosan tehát nem tudjuk rekonstruálni, mi is történt Kassákkal az Országház előtt, de az biztos, hogy Kassák egyik helyszínen sem a partvonalról figyelte az eseményeket. Involváltsága  nyilván megkülönböztette például az egyetemi ifjúságtól, amely a Szemere- és Alkotmány utca sarkán „csoportosult és kíváncsian, de csöppet sem ellenséges érzülettel nézte a tüntető munkásság gyülekezését”. Annak, hogy Kassák az Egy ember életében kettős pozícióban ábrázolja önmagát – mint aktív szereplő, és mint krónikás –, két oka is lehet: egyrészt 1912-ben már nem dolgozott gyári munkásként és a direkt mozgalmi politizálással is felhagyott, másrészt ekkoriban kezdett íróként ismertté válni, azaz elkülönülni az eredetileg a szocializációja közegét jelentő munkásvilágtól. 

Az írók közül jó páran – többek közt Ady Endre, Babits Mihály, Kaffka Margit – is kifejezték a szolidaritásukat a tüntetőkkel, de egyedül Kassák volt az, aki szemtanúként és résztvevőként tudósított az eseményekről. A májusi tüntetés után bő három héttel, 1912. június 16-án, vasárnap, a vérbefojtott esemény emlékére, verset is publikált a Népszavában, az 1909-es párizsi útja után közölt Egy csavargó dalaiból című versciklus részeként (négy másik, korábbi verse is ez alatt a cím alatt jelent meg ugyancsak a szociáldemokrata napilapban). A vers a tömegekkel való együttérzés és a gyász mellett, a tőlük elkanyarodó író útját, azaz Kassáknak a munkásmozgalmi politizáláshoz és szervezkedéshez való ambivalens hozzáállását is jól érzékelteti. Ez az út egy magaslatra visz, ahol Kassák – krisztusi szerepben – szent beszédet mond: feltehetőleg ezek a sorok voltak azok, amelyeket a hatóságok úgy értelmezhettek, hogy Kassák agitálni akarja a néhány héttel korábban brutálisan megfegyelmezett tömegeket: 

 
- Egy csavargó dalaiból - 

Koldus vándora a minden földi útnak,  

Kit gond gyötör, mert szülője nincs vele 

És kit nem becézget karcsú lány keze,  

Ó, bus lelkem, mondj hálát a kinos múltnak  

 
Reggel van megint s nyilik méhe a földnek,  

A hervadt mezőkön élet háborog,  

Már tüzet dobnak a zengő hámorok  

És a néma völgyben  

kormos népek jönnek.  
 

Ó, hogy fáj igy látni sorsom testvéreit,  

Kik pihenni tértek szürke alkonyon,  

Mig botló lábam engem dombtetőre vitt.  

 
S most állok magányost dus aranyba fogva,  

Mint a Krisztus-ember állott egykoron  

Olajfák hegyén, hol szent beszédét mondta. 

Kassák ugyanis – szemben például Babits Május 23. Rákospalotán című versével, mely szintén a tüntetésről szólt, – nem a kívülállásról ír, hanem az együvé tartozásról, illetve a saját út megtalálásáról. A lírai pozíció – és ezt erősíti a vers értelmi-logikai sodra is – a művészileg és társadalmilag is felfelé törekvő, munkástársaitól elváló költőé, aki azonban továbbra is a munkások felemelését szolgálja.  

Kassák szonettje volt az egyetlen olyan, a májusi tüntetéssel szolidáris vers, amely ellen a betiltásokhoz egyébként ritkán folyamodó konzervatív-szabadelvű hatalom 1912 nyarán eljárást kezdeményezett. Ez azért érdekes, mert Adytól a május 25-i Rengj, csak föld, amit Tisza Istvánnak, valamint a június 9-i (Kassákénál egy héttel korábbi) Rohanunk a forradalomba, amit Garami Ernőnek, a szocdem vezérnek ajánlott a költő, sokkal tüzesebb versek voltak, mint Kassáké. Ráadásul Ady mindkét versében keményen nekiment Tiszának, mint a „népjogok” elnyomójának is. Ezt az is tetézi, hogy a második Ady-vers publikálása előtt két nappal követtek el a miniszterelnök ellen (egy meghiúsult) merényletet is. Ugyanakkor Ady versei május 25-én és június 9-én is a polgári, progresszista Világban jelentek meg (az utóbbi címlapon, a tárcarovatban). Egyik sem keltette fel igazán a hatóságok figyelmét; még akkor sem, amikor a második nem sokkal később a Kassai Munkás szociáldemokrata hetilapban is megjelent. Adyt csak később, a Rohanunk a forradalomba című versének a Magyar Köztársaságban való utánközlése miatt helyezték vád alá lázításért és izgatásért (öt másik cikk szerzőjével egyetemben); ez volt a költő első sajtópere, amelyet ellene vers miatt indítottak. Ez alapján alaposan feltételezhető, hogy az időszakban egy-egy vers megítélésekor a vers nyilvánosságának a mértéke, a lap jellege és példányszáma volt inkább döntő, és nem elsősorban a tartalma. Az ún. köztársasági perre végül 1914 februárjában került sor, ami a szerzők – köztük Ady – egy hónappal későbbi felmentésével végződött. 

Ám 1912 nyarán – a vérbefojtott májusi munkástömegtüntetés utáni hetekben – nem Ady, hanem éppenséggel Kassák verse keltett botrányt. Az ok itt is a publikálás helyében keresendő: míg a Rohanunk a forradalomba egy polgári lapban, illetve egy pár ezres olvasottságú munkáslapban, addig Kassák verse – nem sokkal Adyé után – a több tízezres olvasottságú, nagyvárosokban terjesztett Népszavában jelent meg. Az MSZDP lapjának 1912. június 16-i, vasárnapi számát a tárcarovatában hozott vers, valamint a vezércikk miatt (Méltóságos és kegyelmes cinkosok címmel) még aznap elkobozták a fővárosban, és később más városokban is. Az elkobzás elrendelésében minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a hatóságok tartottak a szélesebb tömegekre átterjedő népmozgalmaktól (félelmük annyiban beigazolódott, hogy nyáron aratósztrájkok valóban kirobbantak), és ebből a szempontból egy Népszavában publikált verset alkalmasabb gyúanyagnak tartottak, mint egy Világban megjelentettet. A Pécsi Napló így írt az országos elkobzásról: „A Népszava vasárnapi számának vezércikket és Kassák Lajos szonettjeit tudvalevőleg inkriminálta a budapesti kir. ügyészség, mert izgatást látott azokban. De ezúttal nemcsak a fővárosban koboztak el a lapot, hanem azt távirati intézkedésére Pécsett is s valószínűleg az egész országban. Ezt a nálunk rég elő nem fordult szokatlan intézkedést, a pécsi rendőrség vasárnap délben foganatosította.” A cikk a cenzúra elkerülésének módjáról is beszámolt: bár a Népszava-példányokat a pályaudvaron lefoglalták, azt a helyi kávéházakban bárki elolvashatta. A Népszava nem sokkal később – fejlécében jelezve, hogy „lefoglalás utáni második kiadás” (ezzel tulajdonképp az 1867 óta hatályos sajtószabadságra apellálva) – újra megjelentette az ominózus lapszámot, így Kassák verse ismét nyilvánosságot kapott. Bár az ellene indított eljárást megszüntették, Kassákra már ekkor felfigyeltek a hatóságok. Minden bizonnyal ez is magyarázat arra, hogy az 1915 őszén indított folyóiratának, A Tettnek már az első számát cenzúrázták – pedig az első világháborúban hivatalosan csak utólagos cenzúra létezett. 

Balázs Eszter, történész