Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit. Új sorozatunkban bemutatjuk Kassák békásmegyeri éveit, odaköltözésének körülményeit, az ottani miliőt, s azt is megvizsgáljuk, hogy a háború végétől az ötvenes évek közepéig tartó időszak hogyan befolyásolta személyes sorsát és művészetét.
A SZENTESÍTÉS IDEJE
1945 után a baloldal domináns erői, a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt tekintélyes értelmiségieket és művészeket kívántak mozgósítani politikai céljaik eléréséhez. Azt remélték, hogy a kulturális elit szereplőinek aktivizálásával növelhetik tömegbefolyásukat, oldhatják pártjaik és híveik értelmiségellenes hangulatát és fúziós törekvéseiket. A rövid ideig fennálló Második Köztársaság idején, az 1945 és 1949 közötti koalíciós időszakban a szociáldemokraták balszárnyának a hatvanéves Kassák lett a favoritja, és mint a munkásosztály legnagyobb élő művészét állították reflektorfénybe. Kassákot íróként, közéleti szereplőként egyaránt ünnepelték, és a szocdemek a megelőző évtizedekben felhalmozott erkölcsi és művészi tőkéjét kamatoztatták politikai küzdelmeikben. Cserébe Kassák kiléphetett korábbi marginalizáltságából, személye és életműve korábban sosem tapasztalt nyilvánosságot kapott. A szocdemek már 1945-ben szerzői estet rendeztek a tiszteletére a Zeneakadémián, 1946-ban pedig kinevezték a Vallás- és Közoktatási Minisztériumba, ahol a magyar irodalom és képzőművészet vidéki térségekben való népszerűsítését célzó program irányításával bízták meg. Ebben az évben nősült meg újra és kapott lakást Békásmegyeren. Egymás után adták ki versesköteteit*, színpadra adaptálták darabjait, kulturális és közigazgatási pozíciók sorának lett a birtokosa. Számos szakmai szervezetnek, így a Magyar Művészeti Tanács, a Magyar Írószövetség, az Újságírók Szövetségének lett vezetőségi tagja, és a Magyar PEN-klub társelnökévé is megválasztották. Mindemellett Kassák két folyóirat, a Magyar Művészeti Tanács Alkotás című lapjának és a szocdemek 1947-ben alapított Kortárs folyóiratának is a főszerkesztője lett.
A nyilvánosságban való szereplésének a csúcspontja az 1947-es esztendő, amikor hatvanadik születésnapját a sajtó, a nyilvánosság teljes bevonásával szinte állami rangú ünnepség keretében ünnepelték meg, mindemellett Baumgarten díjjal és Mikszáth emlékplakettel jutalmazzák. Kiterjedt kulturális és politikai tekintélye a parlamentbe való megválasztásával érte el csúcspontját – ami nem csupán a háború utáni establishmentbe való teljes beilleszkedését jelezte, hanem egy olyan személyiség intézményesítését is, aki a művészi szabadság szinonimájaként vonult be a magyar kultúrtörténetbe, ami egyébként a szocdemek egyik legfőbb hívószava is volt a választási küzdelemben.
Az 1945 a magyar modernizmus új hullámának is a kezdete, melynek emblematikus csoportosulása az Európai Iskola volt. Kassák neve is ott szerepel az Európai Iskola alapító okiratán, ám figyelemre méltó, hogy Kassák, akinek munkássága elválaszthatatlan volt az avantgárd szellemiségétől, nem vett részt a mozgalom háború utáni újjáéledésében. Kassák ebben az időszakban mással volt elfoglalva. A nyugati kontextusokkal ellentétben, ahol a művészi presztízs és pálya általában fokozatosan épül fel, Kassák elismerése és kánonba emelése a kulturális közeg hirtelen, politikailag motivált változásának eredménye volt. Kassák lényegében 58 és 62 éves kora között, pár év leforgása alatt lett legitimált alakja a közéletnek. Művészeten kívüli, lényegében politikai szentesítése, a pozíciók végtelen halmozása igazából szembement azzal a képpel, amit egy avantgárd művészről gondolunk. A koalíciós évek alatt a többpárti demokráciával folytatott rövid kísérlet után a kommunisták a „szalámitaktika” alkalmazásával fokozatosan kiszorították koalíciós partnereiket és 1949-re szovjet típusú diktatúrát hoztak létre. Kassák kiszorult a közéletből és egyfajta önként vállalt száműzetésbe vonult vissza Békásmegyeren.
Sasvári Edit
folyt.köv.
* Kassák bevezetője válogatott versei elé:
"ELÖLJÁRÓ SOROK
Ebben a néhányszáz oldalas kötetben összes költeményeimet adom az olvasónak, mindazt, amit 60 évi élet a maga törvényei szerint megformált. Bizonyára vannak még kallódó, árva dolgok, amik egyszer majd véletlenül előkerülnek, de ahogyan ma beállítódik a mérleg, azon talán már semmit nem változtathatnak a majdan előkerülő darabok. Kiállók a kritikus olvasó elé, mondjon rólam véleményt, ha érdemtelennek talál, vesse el írásaimat, tekintet nélkül egy élet fáradalmaira, - ha érdemesnek találj fogadjon maga mellé társnak, aki örökké azon tevékenykedett, hogy emberi érzéseit és gondolatait szigorú önmegtartóztatással és határtalan igényességgel kifejezésre juttassa. Mennyivel más valami az, ülni a négy fal között s a fehér papírlap fölé hajoltan, elvonatkozva minden egyébtől alászállni a mélybe, sorsom, boldog vágyakozásaim és boldogtalan végzetem mélyére s a lényeg félé tapogatózva költeményt fogalmazni a legtisztább és legszigorúbb törvények szerint - mindez tárgytalan rettegéseivel, elkerülhetetlen csalódásaival mennyivel másabb, mint kiállni a nyilvánosság élé és átadni az eredményt, amiről eleve tudjuk, meg sem közelítette a tökéletességet, ami nélkül pedig semmit sem ér az egész. Van valami kéjes jóérzés a fogalmazás gyötrődéseiben, de most úgy állok ki a világosságba, mintha mezítelen lennék és mélyen szégyenkezem mindenféle fogyatékosságaim miatt. Előre tudom, ami jó bennem, alig jöhet számításba gyarló tépelődéseim, fintorrá torzult mosolyom, nyersen hangzó baráti szólításaim mellett. Vannak költők, akik verseik gyűjteményes kiadása előtt még egyszer átfésülik műveiket, nyilván azzal a szándékkal, hogy tökéletesebbé tegyék a gyöngén sikerült szüleményt. Én nem helyeslem ezt a jószándékú korrektúrát, úgy érzem, nem idézhetjük fel és nem ragadhatjuk meg még egyszer annak a pillanatnak önfeledt lázát, mértéket szabó éberségét, amiben a mű megszületett.”