Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit. Új sorozatunkban bemutatjuk Kassák békásmegyeri éveit, odaköltözésének körülményeit, az ottani miliőt, s azt is megvizsgáljuk, hogy a háború végétől az ötvenes évek közepéig tartó időszak hogyan befolyásolta személyes sorsát és művészetét.
„Végeredményben boldognak érzem magamat!”
„Hogyan érzi magát Békásmegyeren? Hogy él a „hálás haza" ajándék-telkén? – kérdezi Molnár Aurél újságíró az Új Magyarország hasábjain a hatvanéves Kassákot.
— A haza nem adta meg azt, ami megilletett volna bennünket! Nemzeti ajándékot ígértek nekünk, de nem azt kaptunk. Mi is igényeltünk, s mint; nincstelen állampolgárok pénzért jutottunk hozzá, mint bárki más... Én is 40 évig laktam Angyalföldön, de mindig erre vágytam és örülök, hogy visszakerültem a természetbe. A tág tér, a friss levegő és a színek közé, vissza a természetibe, annak egy részeként.
— Van-e valami vágya? - kérdezem az ünnepeltet.
— Végeredményben boldognak érzem magamat! Ha tegnap pokolban éltem, ma nem élek paradicsomban, de élek és tevékenykedem. (…) Nekem ennyi elég a boldogsághoz.” (Molnár Aurél: Egy óra a hatvanéves Kassákkal. Új Magyarország, 1947. március 8., 10.)
Sorozatunk első részében többek között azt boncolgattuk, hogyan viszonyult Kassák a magyarországi németség kitelepítéséhez és kollektív megbüntetéséhez lakáshoz jutása kapcsán a főként németek lakta Békásmegyeren. Erről keveset tudunk, mindössze azt, hogy a Magyar Nemzet 1946. január 18-i számában az ő nevét is ott találjuk a Fenyő Miksa-Parragi György-féle, a kitelepítések ellen íródott petíció aláírói között. A lakcímbejelentő tanúsága szerint Kassák ugyanezen év végén, 1946. december 2-án a békásmegyeri Kőbánya utca 42. lakója lett.
Ottani privát életük részleteiről naplójából, a Szénaboglyából értesülhetünk. Ebből sem kapunk teljes képet az ott töltött nyolc évükről, inkább csak következtethetünk életmódjukra, gazdasági helyzetükre. Kassák egész addigi életében városi ember volt, hatvanas éveinek elején viszont meglepően komoly gazdálkodó életmódra váltott: gyümölcsöst telepített, (120 gyümölcsfát ültetett), öt különböző fajtából álló, 30-40 példányt számláló galambtenyészete volt, kijárt horgászni a Dunára. Több kutyájuk is volt, némelyiküket fotókról is ismerjük.
Visszaemlékezéséből azt is megtudjuk, hogy a „nemzet ajándékát” nem ingyen kapta, később, valószínűleg 1948-tól meg kellett fizetnie, évekig törlesztette vételárát. Ugyancsak a nemzet ajándékaként a közoktatási minisztériumtól hatvanadik születésnapjára kapott 25 000 forintot házuk felújítására költötték. E forrás szerint Kassák nyugdíja mellett, (1949-ben 748 forint) bevételi forrásuk volt még Kassákné tanári fizetése, aki a helyi általános iskolában tanított.
Látható tehát, hogy munkában, energiában sokat invesztált az alapvetően önfenntartásukat szolgáló új életformájukba, amit végül, úgy tűnik könnyen el is engedett. „Nyolc évig nagyon jól éreztem magam Békáson, nyolc hónapja lakunk Óbudán, s alig jutott eszembe a hegyaljai szép falu, s ami még különösebb, egyszer sem álmodtam vele.” A váltásban, Óbudára költözésükben szerepet játszhatott idős kora, városi énjének felülkerekedése, a szociális miliő hiánya, elszigetelődésük Békásmegyeren. Nyolc év után végül, ahogyan azt Kassák a Szénaboglyában is megírja, egy általa antipatikusnak ítélt rejtélyes, később gyárossá avanzsált volt kínai követségi attaséval cserélte el házát a bécsi úti óbudai ingatlanra, amely élete utolsó lakhelye volt.
„Ha nincs a békási ház nagy csöndje, gyümölcsöskertje, nem éltem volna túl az elmúlt komisz esztendőket. Alig ért el hozzám a rágalmazók, vádaskodók üvöltése, és nem kellett szembefordulnom embernek álcázott vadállati ábrázatukkal. De a legvédettebb remeteségből is elég nyolc év. Nem kínozhattak agyon tűszúrásokkal, de ha tovább tart, megőrültem volna a magányosságtól. Ma sem babusgat senki az ölében, senki sem enyhült meg az irányomban, de már nem félek tőlük, nem is utálom őket. Jól bírom a bajokat, mert igazi elememben a városban vagyok. Megbántottnak érzem magam, de nem elhagyatottnak."
Naplójából, visszaemlékezéséből azonban nem olvasható ki az a feszültség, ami elszigeteltnek leírt vidéki parasztizáló életmódja és a koalíciós években betöltött kurrens politikai szerepe között érezhető. Az 1945 utáni – éppen Békásmegyeren töltött néhány év volt ugyanis az a kitüntetett időszak Kassák életében, amikor komoly társadalmi igény mutatkozott személyére és műveire, sőt, a választási harc egyik arca lett.
Sasvári Edit
folyt. köv.
„Galambjaimról mondani szeretnék valamit. Gyerekkorom óta bolondja voltam a házi, szép madaraknak. Most is van belőlük egy. Dolgozószobámban kapott otthont, napközben kint szálldos a világban, s ha alkonyattal hazajön, jóban vagyunk egymással. Hízeleg és verekszik meg nem regulázott szeszélyei szerint.
Most csak a békásmegyeri 30-40 tagú falkáról. Öt különböző nemes fajta tanyázott egy padláson úgy, hogy nem keveredhettek egymással. Kedvenceim a belga származású, téglabarna, kovácsolt, rövid csőrű postások voltak. Mintha bronzból öntötték volna őket. Fényes tollúak, formásak, kemény izmúak, az egy fészekből való családi élettől nem korcsosultak el, látni kellett volna őket azoknak a jámboroknak, akik a galambokban dicsérik a béke és szeretet megtestesülését. Szülővárosom bicskás parasztlegényei nem verekedtek kegyetlenebbül, mint ahogyan ők véresre cibálták egymást. Csőrrel és szárnnyal harcoltak egyszerre, vad dühvel és elszántan, neki a szemeknek. Volt köztük egy fekete angol golyvás, félvakon élt már évek óta. Szerelmi féltékenységből verték ki a jobb szemét.
Akárcsak az embereknél, náluk is a nőstényekért folyt a leghevesebb küzdelem. A jó hímek a szomszéd párok szeretkezését nem tudták békességben elviselni. Rájuk rontottak, szétverték őket, a nőstény menekült, s a hímek vadul egymásnak estek. Ez nem a tiszta erkölcs nevében történt, irigységből, féltékenységből. A harcok lezajlottak, s a szerelmeskedések folytatódtak tovább. Ki-ki azzal, akit éppen meg tudott magának kaparintani. Bárha a páros családi élet formáihoz is szigorúan ragaszkodtak. Ezek a hímek látszatra monogám életet éltek. De csak látszatra. Ha a nőstény tojásokon ült, a hím más nőstényeket hajkurászott a háztetőn.
Ezer szép, általános (emberekre is vonatkoztatható) jellemvonást, történetet lehetne róluk elmondani. Én egy gonosznak is mondható, de mégis áldottan jó anyagalambomra emlékszem vissza legáthatóbb szeretettel. Gonosz volt a párjához, ezért többször is egyedül maradt, de szorgalmasan tojt, kicsinyeit tűzön-vízen át is felnevelte.
Testvérével együtt 1947-ben hoztam egy szolnoki éjjeliőrtől. Hiú és önző volt már fiatal korában. Hím testvére elől elkapkodta az eledelt, verekedett vele, mindannyiszor le is győzte. Sokáig nem párosodtak, végre is letojt, de csak a lányukat tudták felnevelni. A házsártoskodás, verekedés folytatódott tovább, éjszakára egymástól messze tértek nyugalomra. (Veres Péter büszkén rossz asszonynak nevezhette volna ezt a szép nőstényt, de persze ő ettől az irodalmi megszégyenítéstől sem szerelt volna le.) Végül is bebizonyosodott, hogy ami kibírhatatlan, az kibírhatatlan egy gyámoltalan hím galamb részére is.
Mikor a kicsi először kiszállt a fészekből, apjával együtt úgy elrepültek, hogy többé nem is tértek vissza.
A mama két nap múlva új férjet hozott, ki tudja, honnan, belga fajta postást. Egy ideig nagy volt a szerelem, aztán a nősténnyel megint történhetett valami, menekült a hím elől, akinek már falka ivadékot köszönhetett. Kétségtelenül rosszindulatú, szeszélyes asszony volt.
Egy reggel a hím felszállt a háztető élére, jó ideig magában gubbasztott, aztán szárnyra kelt, s többé nem láttuk.
Harmadik férj költözött be a házba. Úgy látszott, ez az igazi. De nemsokára ezt is gyötörni kezdte az asszony. (Mindez nem holmi költői fantázia szüleménye, tény, lehető legpontosabb leírása a valóságnak.) A baj úgy kezdődött, hogy a hím egy pillanatra sem mozdulhatott el mellőle. Neki kellett elvégeznie a fészekrakást (ezt más pár életében nem láttam), s ha a nőstény ült, párjának ott kellett lebzselni körülötte, holott a következő fél napon ő melengette a tojásokat.
És éjszaka, akkor sem élhetett a saját természete szerint. Tudni való, hogy a galambpárok nagyobb távolságra pihennek le egymástól. Nem. Ennek a hímnek oda kellett kuporodnia az egyik mély sarokba, a nősténye mellé.
Tudtuk, az asszony bolond nagy szerelme megint a férj megszökésével fog végződni.
Így történt.
A nőstény magára maradt két kicsinyével, fel is nevelte őket.
Mikor eljöttünk Békásmegyerről, a jó-rossz mamát egy öregasszonynak ajándékoztuk. Fogadkozott, hogy becsülettel gondját viseli, hiszen ő is olyan egyedül van.
Hallottuk, hogy néhány nap múlva megfőzte és megette."
„Ha a Bandiról beszélek, a másik két puliról sem feledkezhetem meg, akik előtte kerültek a házba, és meghaltak fiatalon. Egyiknek Sanyi, másiknak Fickó volt a neve. Sanyit a Kossuth Lajos utca sarkán vettem 60 forintért, s olyan csöppnyi volt, hogy a zsebemben vittem haza. Fickót Mezei Mária színésznőtől kaptam, és Szandai hozta ki hozzánk kis virágkosárban."
Részletek a Szénaboglya című önéletrajzi művéből, melyben az ötvenes évek naplóbejegyzéseit gyűjti össze.
(Valcz Péter felolvasásában hangoskönyv formában is elérhető.)
Házam népe
I.
II.
III.
IV.
A Szegények rózsái (1949) című kötetből.