Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit.
Kassák esszésorozata a csavargás történetéről, személyes vonatkozásairól, “intézményeiről”, művészi hagyományairól 1935-ban jelent meg a Nyugatban, ebből olvashatók itt részletek. A képeken Kassák egykori csavargótársa, a sokoldalú Szittya Emil, és az általa ekkoriban szerkesztett avantgárd lap, a Der Mistral címlapja látható. Szittya változatos karrierje alatt egyaránt kiadott revolverújságot (ennek címlapját is megmutatjuk); művészmonográfiákat; tanulmányt az öngyilkosságról, emellett azonban absztrakt képeket is festett. A Kassák Múzeum állandó kiállításában is feltűnik, ahol egyébként Kassák csavargó korszakáról még többet megtudhat az, aki mellé szegődne az úton.
Több mint harminc éve annak, hogy én is mint rendes és becsületes csavargó kint jártam az országutakon, akkor még rendes és becsületes voltam az ő értelmükben, és eszembe sem jutott volna, hogy igazat adjak a pelyhes ágyban puhuló és vacak fűszerei és vásznai között gyötrődő, spekuláló nyárspolgárnak. Lehet, hogy napokon át nem jutottam elegendő ételhez, és hülyének és nyomoréknak kellett tettetnem magam, hogy valaki elém dobjon egy falat kenyeret, s mégis nem a nyomorúságnak a pokla, hanem a szabadság hőskora volt ez a számomra. Majdnem sírva léptem ki az országútra, de közben a cserepes bőrű, a keszeg formájú vagy pókhasú csavargóktól megtanultam, hogy mennyivel szebb szabadon élni, mint jómódban és vágyak nélkül fölmorzsolódni. S úgy éreztem akkor, hogy igazuk van ezeknek a „kívülállóknak”, ezeknek a mindenki által megvetetteknek, ezeknek az embervadaknak, akiknek se Istenük, se hazájuk, s míg egymást átölelve vándorolnak hegyeken és völgyeken át, ha éppen úgy tetszik nekik, rálépnek akár a felhőkre is, s álmukban így utaznak tovább az égi tutajokon. S egy esztendeig nem jutott eszembe, hogy fordítanom kellene életsorsom rúdján, és szerettek a társaim, mert éppen olyan kiéhezett, férgekkel meglepett s istenien gőgös és fönnhéjázó voltam, mint ők. Ha elfáradtunk a csavargásban, leültünk az árok szélére, és filozofálgattunk. De soha egyikünk se mondta azt, hogy „jó lenne most valahol a puha ágyakban feküdni, valamelyik ház lakodalmi asztalánál ülni”. Általában éheztünk a lányok után úgy, mint a falat kenyér után, de soha: sem az egyikért, sem a másikért nem áldoztuk föl szabadságunkat. S nem tudtuk, átok vagy áldás-e rajtunk ez a határtalan szabadság utáni vágyakozás. Egyszerűen csak éltünk, mint ahogyan az a természetünkből adódott. S kétségtelenül, minden ezer nyomorúsága és ezer baja mellett is szép ez az élet. […]
Akárha állandóan mámoros lenne az ember valami szeszektől, amit a nyári meleg levegővel vagy a dermesztő téli szelekkel szívunk be magunkba. Lehet, hogy össze van zavarva az eszünk, de bizonyos az, hogy nincsen felelősségtudatunk, s ez, ez a semmiség mentesít bennünket minden törvény alól, s a törvényeken kívül lenni egyenlő az abszolút boldogság érzésével a csavargó természetű embernek. Nagyon kevesen vannak, akik így a törvényenkívüliségből visszakívánkoznak a társadalmi morál, a kasztrendszer rácsai mögé, s akik a végtelen országútról visszakanyarodnának a bérkaszárnyák udvaraiba vagy a parasztkunyhók dohos, megáporodott szurdokaiba. […]
Én visszakanyarodtam oda, ahonnan elindultam, a csavargás nem tudta eléggé foglalkoztatni izmaimat, a szabadságot nem tudtam értékelni, mint ahogyan a farkasok értékelhetik azt. Visszavágytam a civilizációba, az ipari munkához, s azok közé az embertársaim közé, akikkel ismét egy lett a sorsom jóban és rosszban. Akikkel tegnap még együtt meneteltem az országúton, azok bizonyára fölényesen és megvetéssel utánam köptek, mint a renegát kispolgár után. Azóta sokszor gondoltam már vissza az elcsavargott esztendőkre, s valóban nem tudtam eldönteni a kérdést, vajon nekik vagy nekem volt-e igazam.”
