Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit.
Nemes Nagy Ágnes nemcsak Angyal Bandiról, de Kassákék egyik házigalambjáról is érzékletes leírást ad: „Volt Kassáknak egy rézszínű galambja. Erős volt, testes, még a szeme is rézszínű. Valami különleges galambtenyészetből került hozzá, s érezhetőleg nem-közönséges pozíciót töltött be a házigazda többi galambja közt. Ez meg is látszott rajta, amint ott állt nagy peckesen, egy asztal szélén, remek, áramvonalas gömbölyűségeivel. A nyaka. a begye. A hasa alja, amint egy elnyújtott parabola-pálya mentén pontosan véget ért. Még leginkább egy rézből kalapált, fél-absztrakt szoborra emlékeztetett, amin „nincs semmi fölösleges: Mihelyt közelebb léptem hozzá, akkorát csípett a jobb karomba, hogy kivérzett a helye.
– Mondtam, hogy ne nyúljon hozzá – mérgelődött Kassák.
– Házigalamb azt eltűri – mérgelődtem én is, mert állatoktól nem voltam szokva ilyen viselkedéshez.
– Ez nem olyan házigalamb – mondta ő.
Persze ez volt a legkedvesebb galambja. Mihelyt – a csípés után – a vadállat visszamerevedett mozdulatlanságába, csöppet sem ütött el a szoba berendezési tárgyaitól. A Kassák-környezet képeitől, áramvonalaitól. Csak llt és nézett azzal a piros szemével. Dühös múzeumi tárgy. (Részletek öregkori arcképéhez, In: Kortársak Kassák Lajosról, PIM, 1975, 177.)
Kassák maga is sokat írt gyerekkori galambász kalandjairól (galambfióka mentésről a majdnem tragikusan végződő toll-göndörítő kísérletig) az Egy ember élete című önéletrajzi regényének első könyvében, amelyből azért az is kiderül, hogy már gyerekként komoly szakmai ismeretekre tett szert a galambtenyésztés területén. A város galambászaival minddel ismeretségben voltam, és néha eljöttek hozzám, és beszéltem velük komoly tervekről, és néha cseréltem velük páros és páratlan galambokat. S ha komoly galambvásárról volt szó, azon aligha tudott valaki is becsapni. Ismertem a jó galamb búgását, kitapogattam a hím gégéjét és a nőstény hátsó szerkezetét, s amit
megvettem vagy elcseréltem, az tiszta fajú volt, mint az arany. – írja a Gyermekkor 8. fejezetében (amit podcast formában itt is meghallgathattok). Idős édesanyja is így jellemzi a gyerek Lajkót egy interjúban, amely a Szivárvány című folyóiratban jelent meg 1947-ben.
„Lajos is jó fiú volt, otthonülő, magános. Egy galamb és két nyúl volt a barátja, azokkal töltötte az időt, amikor nem festegetett vagy firkált."
Kassák galambimádata mindhalálig kitartott. Nemes Nagy Ágnes rézszínű galambja minden bizonnyal sokadik utódja a híres Tóbiásnak, akivel a harmincas években éltek együtt és akit még nyaralni is magukkal vittek, ahogy azt a gödi Duna-parton készült fotó is mutatja, amelyen a madár a strandoló Kassák vagy éppen Simon Jolán vállán üldögél. Ebből az időszakból származik Kassák levélregénye, az Anyám címére, melynek egyik fejezetében bepillantást enged Tóbiással való kapcsolatába (a részletet podcast formában is meghallgathatjátok).
„Azt kérdezi, hogy mi van a Tóbiással? Kedves Mutterkám, a Tóbiás csak egy angol származású fajgalamb, s azért sokkal békességesebben megvagyunk egymással, mint úgy általában az emberekkel. Ő nem bánt minket, s mi sem bántjuk őt. Szeret körülöttünk lebzselni (...) be kell vallanom, hogy hányszor éreztem már őt lelkesebb lénynek,
mint a legtöbb embert, s ő hányszor bújt hozzám olyan szerelemmel, ahogyan galamb búj a párjához. Ilyen jól vagyok hát, Mutterkám, a Tóbiással: majdnem egy tálból eszünk, s majdnem egy ágyban alszunk."
Számos verset ihlettek galambjai, közülük azt idézzük fel, amire talán Nemes Nagy Ágnes is utalt visszaemlékezésében.
Fohász egy nem közönséges madárhoz
Mit hoztál nekem
véres csőrű torz füttyű madár
mit köszönjek meg neked
gyermeki panaszaimat őrző
szép jövőmet ígérő madár.
Láttam a ház összeroskadását
ahol születtem
barátaim néma elhullását
s te madár
eleven bronzból kalapált madár
a részeg város körtáncát daloltad
a magad kis életét daloltad.
Könyörgöm
ne fulladjak az iszapba
ami a kínból és a bajból itt maradt.
Dobd felém mentőövedet
füttyeid fénykarikáit madár
könnyeiddel oltsd el
nyitott sebeim tüzét
maradj hozzám hű
te örökké éhes madár
te csecsemők arcába szemetelő.
Halljad csak halljad
a fekete tó közepéről kiáltok
az erdő rácsai közül kiáltok.
Te vagy az egyetlen aki értesz engem
ó madár ó madár
ne hagyj el hűtlenül
akit én szültem
az éjszaka mély gödrében.
A költemény a Vagyonom és fegyvertáram című (1963) kötetben jelent meg.
Szikra Renáta
