Szittya Emilt már 1905 körül a francia fővárosba vonzotta a 19. század utolsó évtizedeitől egyre fokozódó Párizs-láz, 1912-ben anarchista lapot is adott ki ott, és megismerkedett a Montparnasse-negyedben található Ruche (Kaptár) műteremház lakóival, többek között a később világhírűvé vált Marc Chagall-lal és Pinchus Krémègne-nyel. Ám a letelepedés és integráció dilemmáival akkor szembesült igazán, amikor 1927-ben végleg áttette székhelyét Berlinből a Szajna partjára, hogy ott művészeti íróként és a műkereskedelemben érvényesüljön.
Az 1931-es párizsi népszámlálásban felfedezhetjük a Szittyára és feleségére vonatkozó bejegyzést – két olyan élettörténet nyomát, amely illeszkedik a franciaországi bevándorlás és a Párizst célzó művészmobilitás tendenciáiba. A francia főváros vonzerejéről és a fokozódó urbanizációról tanúskodik, hogy a két háború közötti években lakosságának kétharmada a francia vidéken, a gyarmatokon vagy külföldön született – Szittya egy volt e bevándorlók közül. A művészettörténész Béatrice Joyeux-Prunel kimutatta, hogy már a 1908-as párizsi őszi szalon külföldi származású kiállítóinak legalább 49%-a a Montparnasse-negyedben rendelkezett lakcímmel. Szittya párizsi címei tükrözik a művészpopuláció városon belüli mozgását: az első világháború előtt főként a Latin-negyedben lakott, az 1920-as évek végétől 1964-es haláláig pedig különböző címeken a Montparnasse-on. Az is tipikusnak tekinthető, hogy Szittya társa hozzá hasonlóan bevándorló lett, a német születésű dekoratőr, Erika Drägert. A párkeresés ökonómiájáról, és az inkább egymás mellett, mint együtt élő franciák és külföldiek szociális dinamikájáról a szobrász Csáky József – aki maga egyébként a francia Marguerite Fétriét vette el 1914-ben – számolt be érzékletesen:
Franciaországban a külföldi nagyon elszigetelt életet él. Legalábbis 1914 előtt így volt. A külföldi csak külföldiek között mozgott. Francia családi otthonok zárva maradtak előttük, egy kis meghívás esetleg szóba jöhetett, de folytatása nem volt. Természetesen a szegény külföldiekről beszélek; nem tudom, mi volt a helyzet a tehetősebb, gazdagabb emberekkel. Elképzelhetetlen volt, hogy külföldi, méghozzá művész – a művészi pályát nagyon megvetették – feleségül vehessen egy jó házból való úrilányt. (…) És minthogy nem lehet a legvirágzóbb fiatalságot nő nélkül eltölteni, marad a könnyű erkölcsök világa.
Mivel Párizsban az országos arányokhoz képest jelentősebb volt a külföldi jelenlét és a kispénzű művészek a szegényebb kerületekben, elsősorban a 14.-ben, a Montparnasse-on telepedtek meg, a globális gazdasági folyamatok, a tőzsdekrach és a fokozódó munkanélküliség által is szított idegenellenesség a képzőművészeti életben is hullámokat vetett. A párizsi iskola címkével illetett, a francia fővárosban aktív külföldi művészekkel ellenséges kritikusok többek között az „idegen” (métèque) és az egyúttal az első világháborús szövetségi rendszerre utaló „Montparnasse központi hatalmai” gúnynevekkel illették az idegeneket. Szövegeikben a párizsi iskola alkotóinak esztétikai és társadalmi integrálhatatlansága mellett érveltek, míg a művészekkel szimpatizálók ennek az ellenkezőjét igyekeztek bizonyítani. A tőle megszokott rövid, anekdotikus egységekből építkező, a művészt egyszerre egzotizáló és a francia festészeti hagyományhoz közelíteni szándékozó, Chaïm Soutine-ról szóló 1955-ben kiadott esszékötetének a hangulatfestésen túlmutató rétegei e művészetpolitikai szándékok ismeretében válnak érthetővé:
Vannak, akik az állítják, hogy Soutine csak legenda és sosem létezett valójában. Számukra az általa aláírt képek semmit sem bizonyítanak: egy vagy több másik művész festhette őket. Ami bizonyos, hogy Soutine legendai hős: a személyes sors korlátait törte át, hogy valamiképp eseménnyé váljon. Életének monumentális kezdete sejtetni engedi a tragikus véget.
(…)
Az elvágyódás szükségletétől hajtva az intellektüllek gyakran esnek a kitartó, naiv lelkesedés bűnébe a századforduló kapcsán. Tényleg olyan szép volt ez az időszak? Tartsanak velünk egy pillanatra a Dantzig közbe, ahogy azt 1914 előtt ismertük. A borzalmas valóság tárul elénk. A kerületben már ekkor volt egy mészárszék, így egészen a városfalig minden házat, minden állatot, minden lakót az ölés bűze lengte körül. Itt laktak s laknak máig a nagybani hentesek, hallani, ahogy a világ összes nyelvén marakodnak. A kátyús, koszos, elhanyagolt utcákat a patkányméreg zöldes pora borította. A kövezet réseiben és az árkok mentén gaz nőtt. A környékbeli műhelyek füstje és fojtogató bűze mételyezte a kerületet. Lármás, nyomorult férfiak, nők és gyerekek nyomorúságos tanyáit szombat esténként a részegek nótái és civódása töltötte be. Húsz méterenként talált egy kocsmát az ember. Soutine itt egy másik gettót talált.
Egy élelmes üzletember a párizsi világkiállítás végeztével felvásárolta az elérhető építőanyagot, hogy szedett-vetett műtermeket húzzon fel a Dantzig közben. Azóta itt laktak a párizsi művészek legszegényebbjei. Rendszertelenül, vagy egyáltalán nem fizettek lakbért. 1914 előtt hemzsegtek itt a külföldiek. (…) Ahogy Krémègne, Soutine is el akarta feledni a szülőföldjét, de a Kaptár és a Montparnasse, az éhség e telepei végsősoron csupán hazája meghosszabbításai voltak. (…) Egy zsidónak az antiszemita cári Oroszországban zsidónak kellett maradnia. Soutine elmenekült e kényszer elől. De túl késő volt. A párizsi nyomor elvégezte a többit. (…)
Az idegenek mint Czóbel, Krémègne és Soutine formálták Cézanne, Van Gogh, Gauguin és a fauvizmus nyomán a párizsi iskolát. Őket pedig saját szorongásaik formálták. (…) A párizsi iskola nem volt művészi hitvallás, csak egy jellegzetes festésmód, amelyet egy eleven dráma szült.
Szittyát a Soutine-könyve és hasonló esszéi miatt ma Franciaországban elsősorban a második világháború előtti avantgárdok krónikásaként idézik. Annak ellenére, hogy a régi forradalmi szocialista legkésőbb 1934-ben belépett a kommunista pártba, és korábbi anarchista szövetségesével, Pierre Ramus-szal csatlakozott az antifasiszta ellenállás kulturális szárnyához, ez nem hagyott nyomot szövegei stílusán. Művészeti írásainak a modern művészettörténet-tudománytól élesen elütő hangja gyakran provokál a szerzőre vonatkoztatott olvasatokat: mivel jellemzően a magáéhoz hasonló hátterű és szociális helyzetű művészekről írt, a szakirodalom hajlamos azt feltételezni, hogy ezek saját magának is tükröt tartanak.
Gucsa Magdolna
Felhasznált irodalom:
Sandra Brée – L’équipe de POPP, Paris, il y a 100 ans : une population plus nombreuse qu’aujourd’hui et déjà originaire d’ailleurs, Population & Sociétés, 2025/9 N° 636, 1-4.
Csáky József, Emlékek a modern művészet nagy évtizedéből 1904–1914, Budapest: Corvina, 1972, 90.
Gucsa Magdolna, "Mèteques" and the "Central Powers of Montparnasse": Emil Szittya and the École de Paris, in Györke Ágnes és Juhász, Tamás, szerk., Urban Culture and the Modern City, Leuven: Leuven University Press, 2024, 97–120.
Béatrice Joyeux-Prunel, The Art of Measure: The Salon d’Automne Exhibition (1903–1914), the Avant-Garde, Its Foreigners, and the French Nation, Histoire & mesure, vol. 22 (2007), no. 1, 145-182.
Szittya Emil, Soutine et son temps, Párizs: Bibliothèque des Arts, 1955.
Az idézetek forrásai:
Csáky József, Emlékek a modern művészet nagy évtizedéből 1904–1914, ford. Krén Katalin, Budapest: Corvina, 1972, 90.
Szittya Emil, Soutine et son temps, Párizs: Bibliothèque des Arts, 1955. Az idézett részletet fordította Gucsa Magdolna.