Sorozatunkban Kassák Lajos párizsi kiállításairól, a hetvenes éveiben járó művész késői nyugati karrierjéről, és e folyamat következményeiről lesz szó. Az 1960-as évek elején Kassák két alkalommal állított ki a párizsi Denise René Galériában. Mint a kelet-közép-európai avantgárd meghatározó alakjára, Victor Vasarely hívta fel Denise René figyelmét Kassákra. A négy részből álló sorozatban bemutatjuk Denise Renét és galériáját, a Kassák-kiállítások koncepcióját és szervezési nehézségeit, visszhangját a magyar kultúrpolitikában, valamint a párizsi bemutatók hosszabb távú következményeit, tanulságait.
REKREÁCIÓK, VISSZADÁTUMOZOTT MŰVEK, HAMISÍTVÁNYOK
Kassák, párizsi kiállításainak köszönhetően bekerült a történeti avantgárdot bemutató nagy nemzetközi kiállításokba az 1960-as, 70-es években, másrészt műveivel kapcsolatban egy másik, sajátos folyamat is elkezdődött. Az az óriási kereslet, ami a 20. század második felében több hullámban is feléledt az avantgárd és Kassák munkái iránt, sok művészt késztetett korabeli, az 1920-as években készült munkák „újragyártására”. Kassák egyedi műveinek, konstruktivista festményeinek kis száma a művészetről való gondolkodás huszadik század eleji fordulatával is magyarázható. Kassák egyfelől nem egy hagyományos művészpálya mintáit követte, élete során az aktuális kihívások mentén többször váltott stílust, műfajt. Másrészt az egyedi művek presztizsével és privilegizált helyzetével szembeni radikális kritikának tűnhetett az 1920-as években a sokszorosított grafika, mint a művészet terjesztésének demokratikus formája, aminek Kassák is művelője volt. Ennek elsőszámú médiumai a korabeli avantgardista szellemű folyóiratok grafikai reprodukciói voltak, a MA mellett a német Der Sturm, a jugoszláviai Zenit, a romániai Contimpuranul és még sorolhatnánk, s e fórumokban Kassák művei s rendkívül népszerűek voltak.
Kassák művei a Pressen című dán magazin 1924 augusztusi számában
Az újrafogalmazás, megismétlés több módozatát is ismerjük Kassáknál. A 60-as években kézenfekvőnek tűnt, hogy a korai művek mennyiségi deficitjének ledolgozására korabeli linóleummetszeteit használja fel. Maga a műfaj is megengedte a műveknek ezt a fajta rekreációját, és Kassák is úgy érezhette, hogy ezzel nem lép át egy etikai határt, hiszen ezek a művei már születésükkor a sokszorosított eljárások sorába tartoztak.
Kassák Lajos: Képarchitektúra, 1924-1965, papír, linómetszet, PIM-Kassák Múzeum tulajdona
Kassák aláírása a linómetszeten
Ezeknél az eseteknél ugyanakkor továbbra is nyitva maradt a „hitelesség”, az „egyediség” kérdése. A Svájcban élő Carl László, aki egy albumot is kiadott Panderma mappa címen, sokszorosíttatta Kassák korai metszeteit, majd több ezer üres bolti „árcédulát” küldött Bázelből Budapestre Kassáknak, amit ő egyenként aláírt, majd ezek a „szignatúrák” kerültek fel az egyes lapokra. Erre az abszurd megoldásra azért volt szükség, mert Kassák nem tudott kiutazni, hogy a művére rátegye személyes kézjegyét. Az utazási korlátozás miatt Kassák másokra is rászorult, első párizsi kiállítása alkalmával az akkor a francia fővárosban élő Bálint Endrét bízta meg például, hogy szignálja képeit.
Kassák Lajos: Bildarchitektur. 10 linóleummetszet és egy szerigráfia, Panderma Verlag, Basel, 1965, PIM-Kassák Múzeum tulajdona
Kassák halála után világszerte megszaporodtak a Kassák modorában készült hamisítványok. Stílusukban ezek nagyon különbözőek, alapos vizsgálatuk önálló kutatási téma lehetne. Kassák korai képeit egyszerű formaviláguk miatt látszólag könnyű hamisítani. De csak látszólag, mert nincs meg bennük az a szigorú elvszerűség, ami Kassák képeinek utánozhatatlan, egyedi jelleget kölcsönöz. A hamisítványokat legtöbbször arról lehet felismerni, hogy a kompozíciós elemek, a színek és formák megjelenítése inkább felületi, dekoratív igénnyel született és hiányzik belőlük az a fajta rendszer-igény, ami a Kassák-képek lelkét jelenti.
A hamisítványok gyakori fajtája, amikor a történeti avantgárd különböző nagymestereinek a képeiről kölcsönzött elemek kompilációjából, zavaros egyvelegéből áll össze az új kép. Itt tehát nem Kassák egyedi esetéről van szó, a történeti avantgárd számos figurája kényszerült hasonló gyakorlatra. Az már egy másik kérdés, hogy ezt a bonyolult jelenséget hogyan értékeljük: szőnyeg alá söpörjük, vagy képesek vagyunk kritikusan szembenézni vele még azon az áron is, hogy esetleg revízió alá kell vennünk a múzeumok anyagát?
Nemrégiben Gróf Ferenc Párizsban élő képzőművész videómű formájában dolgozta fel ezt a problémát, amelyet a sorozat következő részében mutatunk be.
(Folyt. köv.)
Sasvári Edit