Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit.
Negyvenöt évvel ezelőtt, 1976. november 26-án nyitotta meg kapuit a Kassák Múzeum. Jubileumi mini-sorozatunkat a múzeumalapítás körülményeinek bemutatásával indítjuk, de megmutatjuk a múzeum korai korszakának emlékezetes kiállításait is, tallózunk archív fotók és visszaemlékezések között. Kalauzunk Sasvári Edit művészettörténész, aki 2011-től, tíz éven át vezette intézményünket.
A Kassák Múzeum első igazgatója dr. Csaplár Ferenc irodalomtörténész volt. A 38 éves fiatalember múzeumigazgatói karrierje rögtön egy fegyelmivel indult. Csaplár a múzeum megnyitása előtt egy hónappal interjút adott az Ország-Világ újságírójának, Korompay Jánosnak, amiben kínos részletekkel szolgált, mind Kassákné Kárpáti Klára, mind a hagyaték ügyével kapcsolatban, és amiért fegyelmi bizottság előtt kellett számot adnia. Nem váltották le, de a múzeum vezetése írásbeli megrovással büntette Csaplárt, és − nyomatékosítva az eljárás súlyosságát − , az erről szóló dokumentumot be is tették a frissen kinevezett igazgató személyi anyagába, amivel egyfajta priuszt is kapott. Csaplár ügye egyúttal precedensként szolgált a múzeum többi dolgozójának is, ugyanis ettől kezdve minden sajtónyilatkozatot, cikket engedélyeztetni kellett az intézményben, még a megjelenés előtt.
Melyek is voltak a Csaplár-interjú inkriminált részei, amelyek ilyen komoly következményekkel jártak a frissen kinevezett igazgatóra nézve? A cikkből megtudjuk, hogy Kassák özvegye először a pécsi Janus Pannonius Múzeummal próbált egyezkedni a hagyaték sorsáról, de velük nem jött létre megállapodás. Hogy miért, az már nem derül ki az írásból interjúból. Az viszont elhangzik, hogy a pécsiekkel való sikertelen tárgyalás után a hagyaték bizonyos részei külföldre kerültek és ezt a folyamatot megakadályozandó jött létre a megállapodás az állam és Kassákné között. Nem tudni pontosan, hogy Csaplár valóban így nyilatkozott-e, vagy félreértések nyomán formálódott ekként a történet, és Csaplár egyszerűen csak tapasztalatlanságból nem ellenőrizte le a szöveget. Tény, hogy a múzeum létrehozása körüli viták fényében nyilatkozata kellemetlen színben tüntette fel a történet legfontosabb szereplőit: az özvegyet, a nagyértékű anyagot befogadó irodalmi múzeumot és nem utolsósorban a Kassák hagyaték ügyét. Ráadásul egy érzékeny pillanatban, a múzeum közelgő megnyitása előtt.
A dokumentumok alapján úgy tudjuk, hogy 1975-ben Kassákné kereste meg a Kulturális Minisztériumot azzal, hogy eladná a hagyatékot a magyar államnak, ha az múzeum formájában emléket állít férjének. Nem a művek külföldre kerülésének folyamatát állította le tehát az állam a hagyaték tulajdonjogának megszerzésével. Éppen ellenkezőleg. A magyar államot sokáig egyáltalán nem érdekelte, hogy Kassák legfontosabb művei esetleg örökre elhagyják az országot. Még Kassák életében képeit a Magyar Nemzeti Galéria kiviteli osztálya nulla forintra értékelte, így legfontosabb műveinek külföldi értékesítésének semmi nem állt az útjában a továbbiakban. Az 1960-as párizsi kiállítása óta Kassák külföldi karrierjének menedzselése nem tartozott ugyanis az állami feladatok közé, ezt felesége és más magánszemélyek végezték egy olyan időszakban, amikor a történeti avantgárd nemzetközi újrafelfedezésének óriási konjunktúrája volt szerte a világban. Külön kutatás témája lehetne, hogy ezt hogyan és milyen módon kezelték ezek a személyek, a kultúra akkori felkent felelősei. 1975-től azonban megváltozott a helyzet. Úgy tűnt, Kassák képei megtalálták a helyüket a magyar kultúrában, életműve múzeumokba került, és évtizedeken át e folyamat legelkötelezettebb alakítója és védelmezője az akkori ifjú igazgató, Csaplár Ferenc lett.
Sasvári Edit