A rettenetes Nagy Háborúra, a 20. század őskatasztrófájára irányuló centenáriumi figyelem arra is jó, hogy a háború alatt elindult hazai avantgárd mozgalomra is új pillantást vessünk. A hazai avantgárd ugyanis az őskatasztrófa kellős közepén született: akkor, amikor hivatalosan a háborús tettet ünnepelték, Kassákék meglobogtatták a szabad cselekvés zászlaját. Az „ő szájukban a tett nem háborús tettet jelent” – hívta fel baráti kritikájában a figyelmet Babits Mihály is a Nyugatban.
A Kassák Múzeum kurátorai, Dobó Gábor irodalomtörténész és Szeredi Merse művészettörténész nem elégedtek meg az 1915-ben elindult A Tett, és az egy évre rá vitorlát bontó MA folyóiratok „ünneplő”, „centenáriumi” bemutatásával, hanem azok indulása, működése, hazai és külföldi tájékozódása, fogadtatása, betiltásai kontextusainak is utánajártak. Míg a tavalyi A Tettről szóló kiállítás a lap nemzetközi kapcsolódásaira, nemzetközi hivatkozásaira, illetve hazai fogadtatására helyzete a hangsúlyt, addig a ma megnyíló kiállítás, melynek középpontjában az ún. budapesti MA áll, arra törekszik, hogy a lapot mint egy remélt, vágyott mozgalom közegét mutassa be a háborús rendszer keretei között, majd a háborút követő rendszerváltások közepette.
Hogy sikeres-e a kiállítás e vállalását tekintve, arról mindenki természetesen maga is meggyőződhet, most csak néhány támpontot villantok fel a blokkok – problémakörök – szerint rendezett kiállításhoz.
Ezúttal is nagy hangsúly esik a folyóirat fizikai valóságának a bemutatására. Ráadásul a MA-címlapok A Tett-számokéhoz képest nagyobb esztétikai élvezetet nyújtanak, hiszen mindegyiken egy-egy műalkotás metszete látható. A címlap maga is tartalom – ahogy arra a kurátorok felhívják a figyelmet. De nem csak szemgyönyörködtetés céljából döntött Kassák így, hanem ezzel is lapja művészeti jellegét kívánta hangsúlyozni. Egyik ’60-as évekbeli visszaemlékezésében „stratégiai döntésnek” mondta, hogy a képzőművészeti, művészeti tartalomra helyzete a hangsúlyt, azonban ha tüzetesebben belenézünk a lapba, akkor kiderül, nem csökkent le látványosan a programszövegek, kritikák, viták száma, valamint a szépirodalom a képzőművészeti tartalom javára, hanem sokkal inkább a külföldi művészek munkái szorultak vissza a lapban a háború végéig. Nem is csoda, hiszen 1916 őszén A Tett betiltásához az 1916. augusztusi Internacionális szám adta meg a végső lökést, amely a „kultúrtestvériség” jegyében tekintet nélkül közölt a Magyarországgal szövetséges és ellenséges országok modern művészeitől munkákat. A külföldi hatások közvetítéséről azonban Kassákék a MA-ban sem mondtak le: a folyóirat köré szervezett egyéb médiumok vették át ezt a feladatot – ráadásul A Tetténél jóval szélesebb közönséget megcélozva.
A bevetett új médiumok, eszközök az „új művészetnek” a társadalom széles rétegeihez eljuttatását szolgálták. A képes- illetve levelezőlapot a háborús gépezet is latba vetette a háborús erőfeszítések megtámogatására, de a fronton harcoló katonák saját tapasztalataik privát médiumaiként szintén használták (gondoljunk például Moholy-Nagy László maga rajzolta levelezőlapjaira). Ahogy a plakát mint tömegmédium esetében is, Kassák a képeslapokat is a tömegek elérése eszközének tekintette.
A képeslapra nyomtatott művészeti reprodukciókat a kurátorok irányzatok szerint csoportosították (futuristák, kubisták, expresszionisták); az arányokból jól látható, hogy a futurizmus – ha nem is a kiáltványain keresztül, amelyek a háborút éltették, hanem a műveken keresztül – továbbra is jelentős vonzerőt gyakorolt Kassákékra. Ezt támasztja alá az 1916-os Boccioni különszám is, amely címlapon hozott egy, a művész 1913-as futurista szobráról készült fényképet.
A kiállítás rendezői A Tett bemutatásakor már jól bevált megközelítéssel is éltek: a korabeli sajtó és közélet hazai avantgárdról alkotott reprezentációit is bemutatják. Míg A Tett működése idején (1915-16-ban) még „csak” a tömegsajtó Kassák és körére ragasztott megbélyegző címkéivel találkozhattunk, 1917-18-ra – a kiállítás címében is hangsúlyozott mozgalommá bővülés, és az azzal járó ismertté válás következményeként – már meg is rajzolták őket! Amiben egyébiránt a kiállításon bemutatott „kassákizmusnak” (a lapban közölt Kassák-portrék nem elenyésző számára gondolok itt) is szerepe lehetett. Szinte a hazai irodalmi életbe való beérkezéssel érhetett fel például, hogy Major Henrik, a remek karikaturista, akinek népszerűek voltak a Tevánnál és az Athenaeumnál a háború előtt megjelent írókarikatúrái, Kassákot is megrajzolta a bohémság egyik ismert védjegyének számító különös –itt malomkerék nagyságú – kalapban. Más lapok is megrajzolták őket (bár nem Kassákot magát, hanem a „mozgalmat”) – a kigúnyolás szándéka itt már egyértelmű: a Borsszem Jankó (helyenként antiszemita) vicclap, amely a Tanácsköztársaság idején alkalmazkodott az új rezsim osztályharcos retorikájához, szintén rajzosan élcelődött rajtuk (ez a kiállításon is látható), akkor amikor a MA, Kassák Kun Bélával való vitájának köszönhetően is öles léptekkel haladt az ellehetetlenülés felé.
A következő blokk a legszerteágazóbb forrásokat vonultatja fel: külön köszönet, hogy mindezt összegyűjtötték nekünk és felhívják rájuk a figyelmet! Az avantgárd feltárult archívumának rejtett kincsei ezek, amelyeket a kutatás sokáig alulértékelt. Igen, egy-egy pártolójegyen a megszólítás – úr/hölgy – szerepeltetése, vagy annak elmaradása éppúgy árulkodó a hazai avantgárd változó társadalomképéről, mint ahogy a MA mint több különböző médiumot működtető komplex intézmény topográfiája is külön csemege! Ugyanis egy folyóirat ahhoz, hogy közeg legyen, pláne hálózatot működtető, illetve hálózatokba kapcsolódó „mozgalom”, muszáj, hogy teret kapjon a nyilvánosságban – és ehhez fizikai helyszínekre is szüksége van. A MA estében a lakcímváltozáshoz rezsimváltozás is kellett: 1919 tavaszán az Országos Lakásbiztosság kiutalásáról szóló dokumentum természetesen sajátos megvilágítást ad a költözés puszta tényének.
A már említett képeslapok mellett egyéb eszközökkel is igyekeztek Kassákék helyet követelni maguknak a magyar kulturális-művészeti élet napja alatt, miközben a nemzetközi avantgárd hálózat magyar „csomópontja” szerepét is be kívánták tölteni: a matinékat, kiállításokat, a tanító célú szemináriumokat, színészképző szabadiskolákat dokumentáló kisebb-nagyobb nyomtatványok erről tanúskodnak. A MA kiadóként is működött: a képeslapok mellett kiadványokon keresztül igyekezett külföldi szerzőket is népszerűsíteni a háború alatt (a címlapokon a mű címével azonos betűnagyságban tüntetve fel a kiadó nevét is).
Befejezésképp: a politikához való viszony. A háború erőteljes elutasításának állandó hangsúlyozására a MA-ban már nem volt szükség – voltak arra egyre többen a magyar szellemi életben és közéletben! Inkább helyet kaptak a lapban az első világháború utáni időszakra készülődést tükröző baloldali viták. Különösen érdekes a háború utáni néhány hónapos időszak: ez az „illúziók”, a magyar művészet, irodalom és a kommunista politika első összekapcsolódásának kora, amit kötés után oldás kísér persze. A politikai hatalomra gyors románccal kecsegtet: az anyagi támogatás igénylése vagy a feloszlatott Keresztény Misszió helységének a megszerzési szándéka éppúgy ezt támasztja alá, mint az a politikai tervezet, amely a MA „jelentősen megnagyobbítandó költségvetését” helyezi kilátásba. A rózsaszín köd azonban felszáll: a kölcsönös bizalomvesztés, elfordulás rögös, ám rövid útját mutatják be a kiállított dokumentumok (kiáltványok, röplapok, stb.). A MA vágyképével nem találkozik a létező proletárdiktatúra, ahogy a Tanácsköztársaság vezetői is csalódva vetik Kassákék szemére, hogy nem tudnak a tömegember nyelvén beszélni. Lesznek viták, árulkodások, sőt elhatárolódások is (ld. „Levél Kun Bélához a művészet nevében”), hogy aztán az emigrációban a minden forrás nélkül, magára maradt magyar avantgárd újból anyagi támogatásért kilincseljen a kölcsönös egymásrautaltságot hangsúlyozva az emigráns társ Magyarországi Kommunista Pártnál.
Bár a kronológiai ív stimmelne – eljutottunk 1916-tól 1920-ig, a bécsi MA indulásáig –, mégsem ezzel a mából „mindentudó” pozíciójából lehangolónak tűnő epizóddal szeretném befejezni a mondókámat, hanem azzal: szinte hihetetlen, hogy Kassák a Tanácsköztársaság elején milyen gyors rendszerváltást remélt. Úgy vélte, a politikai után hetek, hónapok alatt levezényelhető a gazdasági rendszerváltás, amire következhet hamarost a kulturális is és amelyben neki kiemelt szerep juthat. Létrejöhet az „új művészet”, az „új tömegember”, a „kollektív individuumok” társadalma. Természetesen a háborús összeomlás adott ehhez a reménykedéshez alapot. Kassák csak később döbbent rá az emigrációban és visszaköltözve Magyarországra arra, amit Ralf Dahrendorf az 1989-90-es rendszerváltások kapcsán nem rég leszűrt: a politikai rendszerváltáshoz elég kb. egy év, a gazdaságihoz néhány, a mentalitások azonban csak hosszú évtizedek alatt változtathatók meg. Kassák tehát a legnagyobb munkába vágta a fejszéjét – hogy ez a munka lassú és körülményes, azt még mi is látjuk.
Balázs Eszter