A forradalom újraparcellázza a várost, és visszaveszi az időt.
Felszabadítja az egyéni fantáziák árvaságát és közösségivé teszi azt. A forradalom
telezabáltat reménnyel, az addig el nem gondolható valóságával, az alul lévők
szürkeségnek ábrázolt kétségbeesését a vörös magabiztosságával váltja fel. Kassák
után szabadon, a forradalommal egy, az addig bizonytalanságban nyöszörgő város
felszínére törnek az addig csak húsában dolgozó alagutak.
A forradalomban minden véletlenszerűség szétmállik, térben és időben az akarat
bizonyossága kommunizálódik. A bizonyosság szemébe kell nézni, és a politikai
számadás egységegessége a kéretés után immár követeléssé lesz.
A Tanácsköztársaság 133 napjában, benne annak május elsejéjével, olyan utak
vezettek, amelyekről, ha letértünk, egy másik oda vezető útra lépünk. Mert ha jel- és
jelentés összhangjában akarunk élni, úgy irányítanunk kell a várost. Nem színezésére,
hanem átvételére kell törni és törekedni.
Minden városi átrendezés értelemkeresés és jelentésadás. Téradás.
De ez a téradás, nem valaminek és valakiknek további szabdalását jelenti, hanem
egyértelműsítést és átláthatóságot. Kódok és privatizált kapcsolódások kavalkádja
helyett az ugyanahhoz és ugyanúgy történő hozzáférhetőség magától érthetőségének
intézményesítését.
A radikális politikai cselekvés, úgymint 1919. május elsejének valósága, a városi térbe
nyúl bele és rendezi át, és azzal az elrabolt időt veszi vissza.
A politika egysége ugyanis a tér és az idő egyberendezése valakikért és valamiért.
A radikális politika a gazdaságivá tett idő dekapitalizálása, annak egyértelművé tétele,
hogy tudatában van: „minden gazdaság végső soron időgazdaság” (Rüdiger Safranski).
Közel 90 évvel későbbi pénzügyi válság világossá lett ennek a kapitalista
időgazdaságnak a válsága, annak krízise, hogy különböző idősíkokban élünk. A
munkaidők után immáron futamidők, megtérülések, hitel szabdalta vágyak törik ketté
az elélettelenített életeket.
Minden aszinkronitás a forradalom eljövetelének idejét tolja ki. Először csak az idejét,
aztán a reményét.
Ezt tudták azok is, akik tanácsköztársaságira építettek át egy, a radikális értelemadás
zaklatottságától védett fővárost. Radikálisan kellett belépni a térbe, fel kellett tépni a
város húsát.
De a tanácsköztársasággá nem csak rendezett, hanem valósággá, legalábbis
valóságossá tett Budapestre érkező forradalom megelőzte saját forradalminak kijelölt
idejét is. A kapitalista időrezsim alóli felszabadulás zavarba ejtő absztraktságokat,
stíluselemek hibrid marxológizálását is szülte. A Tanácsköztársaság totális volt
elképzelésében, de réseket hagyott saját terén. Összerendezett teret és időt, de
időtlennek hitte az új rendet és az új teret.
Az új ember és az egyetlennek gondolt valóság iránti szenvedélybe oltott radikálisok
nem láthatták, amit évtizedekkel később Alain Badiou állapít meg a 20. századról: „A
században a szükségszerűség és az akarat nemdialektikus kapcsolata kísértett.”
És folytatva vele: „a század szenvedélye a valóság, de a valóság nem más, mint
antagonizmus”. A politika tehát „mi” és „ők”, a város pedig konfliktus.
Ahogyan a kapitalista gazdaság rendszere erőszak, úgy az alól felszabadulni is harccal
lehet. Az idő és tér visszavétele egy értelemmel fogott életnek soha nem beszéd.
Holnap, de lehet még ma, órák kérdése talán, a lenémított álmok után a kérlelhetetlen
tér- és idővisszafoglalók, az ordító normalitás vágyában tobzódó megingathatatlanok
jönnek.
Így járd ma még a várost, így csodálj mindent, mi nem érted van.
Hamarosan rossz emlék lesz mindaz csupán.
Böcskei Balázs
2018.03.28.
Felszabadítja az egyéni fantáziák árvaságát és közösségivé teszi azt. A forradalom
telezabáltat reménnyel, az addig el nem gondolható valóságával, az alul lévők
szürkeségnek ábrázolt kétségbeesését a vörös magabiztosságával váltja fel. Kassák
után szabadon, a forradalommal egy, az addig bizonytalanságban nyöszörgő város
felszínére törnek az addig csak húsában dolgozó alagutak.
A forradalomban minden véletlenszerűség szétmállik, térben és időben az akarat
bizonyossága kommunizálódik. A bizonyosság szemébe kell nézni, és a politikai
számadás egységegessége a kéretés után immár követeléssé lesz.
A Tanácsköztársaság 133 napjában, benne annak május elsejéjével, olyan utak
vezettek, amelyekről, ha letértünk, egy másik oda vezető útra lépünk. Mert ha jel- és
jelentés összhangjában akarunk élni, úgy irányítanunk kell a várost. Nem színezésére,
hanem átvételére kell törni és törekedni.
Minden városi átrendezés értelemkeresés és jelentésadás. Téradás.
De ez a téradás, nem valaminek és valakiknek további szabdalását jelenti, hanem
egyértelműsítést és átláthatóságot. Kódok és privatizált kapcsolódások kavalkádja
helyett az ugyanahhoz és ugyanúgy történő hozzáférhetőség magától érthetőségének
intézményesítését.
A radikális politikai cselekvés, úgymint 1919. május elsejének valósága, a városi térbe
nyúl bele és rendezi át, és azzal az elrabolt időt veszi vissza.
A politika egysége ugyanis a tér és az idő egyberendezése valakikért és valamiért.
A radikális politika a gazdaságivá tett idő dekapitalizálása, annak egyértelművé tétele,
hogy tudatában van: „minden gazdaság végső soron időgazdaság” (Rüdiger Safranski).
Közel 90 évvel későbbi pénzügyi válság világossá lett ennek a kapitalista
időgazdaságnak a válsága, annak krízise, hogy különböző idősíkokban élünk. A
munkaidők után immáron futamidők, megtérülések, hitel szabdalta vágyak törik ketté
az elélettelenített életeket.
Minden aszinkronitás a forradalom eljövetelének idejét tolja ki. Először csak az idejét,
aztán a reményét.
Ezt tudták azok is, akik tanácsköztársaságira építettek át egy, a radikális értelemadás
zaklatottságától védett fővárost. Radikálisan kellett belépni a térbe, fel kellett tépni a
város húsát.
De a tanácsköztársasággá nem csak rendezett, hanem valósággá, legalábbis
valóságossá tett Budapestre érkező forradalom megelőzte saját forradalminak kijelölt
idejét is. A kapitalista időrezsim alóli felszabadulás zavarba ejtő absztraktságokat,
stíluselemek hibrid marxológizálását is szülte. A Tanácsköztársaság totális volt
elképzelésében, de réseket hagyott saját terén. Összerendezett teret és időt, de
időtlennek hitte az új rendet és az új teret.
Az új ember és az egyetlennek gondolt valóság iránti szenvedélybe oltott radikálisok
nem láthatták, amit évtizedekkel később Alain Badiou állapít meg a 20. századról: „A
században a szükségszerűség és az akarat nemdialektikus kapcsolata kísértett.”
És folytatva vele: „a század szenvedélye a valóság, de a valóság nem más, mint
antagonizmus”. A politika tehát „mi” és „ők”, a város pedig konfliktus.
Ahogyan a kapitalista gazdaság rendszere erőszak, úgy az alól felszabadulni is harccal
lehet. Az idő és tér visszavétele egy értelemmel fogott életnek soha nem beszéd.
Holnap, de lehet még ma, órák kérdése talán, a lenémított álmok után a kérlelhetetlen
tér- és idővisszafoglalók, az ordító normalitás vágyában tobzódó megingathatatlanok
jönnek.
Így járd ma még a várost, így csodálj mindent, mi nem érted van.
Hamarosan rossz emlék lesz mindaz csupán.
Böcskei Balázs
2018.03.28.