Kevés olyan legendát mondhat magáénak a magyar modernitás, mint Kassák Lajosét. Ellentmondásos személyiségével, sokarcú életművével, a keménység és a fogékonyság sajátos ötvözetével Kassák egy addig nem létező medret vájt az újabbkori magyar irodalomba, képzőművészetbe, folyóiratkiadásba. Társadalmi pályája éppoly egyedülálló volt, mint a művei és a tevékenysége – ahogy egyik utolsó versében írta: "Igazi csavargóhoz / vadnyugati farmerhez / vagy a kiközösített / hívőkhöz hasonló."
Kassák legendája az önerőből való felemelkedés és az önérzetes művész-lét egyedülálló története: munkás volt, de költő lett, közéleti értelmiségi – a társadalom legmélyéről tört ki és vált a Nyugat szerkesztőinek a beszélgetőpartnerévé, majd szerzőjévé, majd ellenfelükké.
Avantgárd költő volt, aki meg akarta hódítani azt a kultúrát, amelyik ellen lázadt. Politikai ellenálló volt, aki azonban száműzte saját területéről azokat, akik őellene lázadtak. Kassák számára az alkotás a lázadás nyelve volt. A művész funkciója, feladata a mindenkori jelenen való túllépés volt. Messzire tekintés, tágabb dimenziókba lépés, és mindennek a nevében az, hogy ellenerőt képviseljen a politikai hatalom jelenbe-zártságával szemben. 1920-ban világosan megfogalmazta azt a nézetét, hogy az államnak az a feladata, hogy enni adjon a művészeknek, s nem másért, mint hogy azok lázadjanak ellene. Ezeket a funkciókat a társadalom egésze szempontjából találta szükségesnek. Az államot mint konzerváló, megtartó erőt egyfelől, és a művészt, aki lázadásával folytonos továbblépést provokál, kényszerít ki ettől a hatalomtól.
A szocialista-kommunista Kassák tudta, egyrészt ösztönös politikai érzékkel, másrészt mert megtanulta többek között a berlini Franz Pfemferttől és a milánói futurista Marinettitől, hogy elsőrendű feladat saját médiafórumok megteremtése és megtartása. 1915-től folyamatosan kézben tartott egy, néha több fórumot – az akkori lehetőségek szerint ezek folyóiratok és könyvkiadványok, később színpadi estek voltak – ahol megjelenhetett és hangot kapott a maga esztétikája és nézetrendszere. E nézetek jelenlétét szívós munkával biztosította, amiért utólag a magyar kultúra nem lehet elég hálás neki. Nincstelen létére gyalog indult neki Európának, és jutott el Párizsig és Brüsszelig, mert abban is biztos volt, hogy a kultúra és a művészet nem lehet elszigetelt. Anyanyelvén kívül ugyan nem ismert más nyelveket, de látni és ismerni akarta, ami más országokban történik – kereste többek között a magáéhoz hasonló sorsú kiközösített, elszánt csavargókat – de szociáldemokrata politikusokkal is kapcsolatot talált. Ez az 1909-es európai gyalogútja volt az előzménye a több mint tíz évvel későbbi száműzetésében kialakított széles nemzetközi kapcsolatrendszerének, amelyben szinte könnyedén bebizonyította, hogy a nemzetközi avantgárd minden rangos képviselőjével egyenrangú résztvevője a remélt új, nemzetek feletti kultúra és művészet megteremtésének. Ez a kisszámú, de nagyhatású progresszív nemzetközi közösség a társadalom- és léleképítészet új paradigmáján dolgozott. Ebben a nagy közös projektben vett részt Kassák is, azt remélve, hogy az új világban nem lesznek olyan kiközösítettek, mint amilyennek ő is született.
Kassák öröksége nem elsősorban az expresszív nyelv vagy, a vizualitásban, az internacionális geometrikus formanyelv – mindezeket, különösen az utóbbit ugyan számos követője alakította tovább – hanem egy új szerep létrehozása a magyar kultúrában. Ő alkotta és testesítette meg az anti-autoriter autoritás szerepét – a mindenkori ellenkultúra vezérfigurájának a kultikus alakját. Élete során a puszta jelenléte, s e jelenlét puszta tudata sokakba öntött erőt. Azt mutatta meg, hogy igenis lehet egyenes derékkal élni a legkülönfélébb politikai környezetekben. A zsarolhatatlan függetlenség szükségességének a tézise és kitartó megjelenítése valóban a legfontosabb, amit Kassák örökül hagyott – ebben a szerepben követte őt Erdély Miklós, aki minden saját értéke mellett azért válhatott maga is tekintélyellenes tekintéllyé, mert Kassák megteremtette a politikai, művészi, személyes függetlenségnek ezt a nagyszabású imágóját.
Mint ennek az utópiának minden elkötelezettje, Kassák is romantikus volt. Meghaladottnak tűnő álláspontja volt, hogy nem hitt a művészet piacra dobhatóságában, inkább szent önfeláldozásnak tekintette. Ma már tudjuk, hogy az igazi önfeláldozást feleségétől, Simon Jolántól kapta, aki nélkül a Ma – elsősorban a bécsi Ma – nem lehetett volna a nemzetközi szintéren olyan versenyképes, vizuálisan olyan igényes és figyelemfelkeltő folyóirat, mint amilyen volt.
Az utóbbi évtizedek során hatalmas Kassák-irodalom jött létre. A szerzők szenvedélyesen képviselnek sok, olykor egymásnak ellentmondó álláspontot alakjával és műveivel, illetve az általa vezetett avantgárd mozgalommal kapcsolatban. Sok tényt csak hosszú idő elteltével tudtak előásni olyan odaadó kutatók, mint amilyen e múzeum első igazgatója, Csaplár Ferenc is volt. Ez a gazdag Kassák-irodalom jól jelzi azt, amit a most megnyíló állandó kiállítás is jelez, hogy Kassák alakja a halála óta eltelt több mint fél évszázad során a kultúra sok alapvető kérdését kitartóan napirenden tartja.
Nagyon kevés alkalommal láttam személyesen. Először 1964-ben, a Hazafias Népfront zuglói helyiségében ahol néhány társával – Berda József költővel és Mándy Stefánia művészettörténésszel – mintegy két tucatnyi ember jelenlétében Kállai Ernő művészetkritikus halálának a tizedik évfordulájóról emlékezett meg. Nem emlékszem, mit mondott, de tőle hallottam először Kállai Ernő nevét, és a törődött, de eltökélt hang, amin megszólalt, arra figyelmeztetett, hogy számára fontos dologról beszél, amit nem akar elveszni hagyni, és a Hazafias Népfront félhomályos és rosszul fűtött helyiségét sem veti meg, ha ott leteheti a garast.
A róla szóló terjedelmes irodalom dacára is maradt valami enigmatikus a lényében, a nagyon mélyről jövő, nagyon konok, a szabályoknak indulatosan nekirontó, ugyanakkor új szabályokat alkotó alakjában, a kikezdhetetlen meggyőződésében, hogy ő a szilárd pont a mindenségben, és nem az adott világ, amit, ebben biztos volt, mindenképpen és mindenáron meg kell haladni.
