„Szombaton Bözse hozza a fizetését. Ő az egyetlen fix jövedelmi forrása a családnak. Sokat, roppant sokat dolgozik ez a kislány. A hadiüzemeken kívül talán a szemfedőgyáraknak megy a legjobban a városban. Ebben az iparágban konjunktúra van, majdnem éjjel-nappal dolgoznak, és a hitványka lányok még soványabbakká és vérszegényebbekké válnak a hajszában. A pinceműhely fülledt levegője és a szálló mészpor nemsokára őket is a sírba dönti. Bözse, ha este haza jön, fehér a haja a mésztől, s olyan fénytelenek a szemei, mintha hályog volna rajtuk.”[1]
Valószínűleg ez az első szöveghely, melyben Újvári Erzsi megjelenik. Bátyja, Kassák Lajos, az Egy ember élete című regényében jellemzi így húgát. A bekezdés magába sűríti mindazt, ami meghatározza a tudásunkat Újvári Erzsiről: egyrészt a 20. század elejei ipari kapitalizmusát, és a világháborút mint életének meghatározó történeti időszakát, másrészt pedig azt, hogy Kassák Lajos beszél róla. Vagyis történetünk Kassákkal kezdődik. Pontosabban: kezdhetnénk ezúttal is vele, ám a múzeum munkatársai jelen kiállításban mégsem ezt teszik, hanem a Kassák neve által uralt avantgárd mellékszereplőinek bemutatására vállalkoznak, és Barta Sándor és Újvári Erzsi életének kiállításán keresztül új elbeszélésbe kezdenek: forradalmakról, propagandáról, az alulról szerveződő̋ mozgalmakban rejlő produktív erőről. E történet meghatározó része a századra jellemző konstruktivista akarat, a valóság létrehozásának vágya, mely „létrehozás végső soron csak attól a gondosságtól függ, amellyel a század gondolkodói és aktivistái megpróbáltak az igazságfolyamatok közvetítőjévé válni.”[2]
A kiállítás szerzői Bagdi Sára, Balázs Eszter, Dobó Gábor, Rudas Klára és Szeredi Merse Pál ezt a közvetítői munkát mutatják be, ahogyan Barta és Újvári pályáján keresztül vizsgálják a művészet és társadalom kapcsolatát, az első világháborútól a harmincas évek végéig. A kiállítás szerint a politika, az élet és a művészet nem különálló egységként jelenik meg a művészpárnál, hanem a valóság létrehozásában olvad egybe: az új ember megalkotásának utópiájában, a polgári normákkal szemben kialakított önformálási vágyakon és gyakorlatokon keresztül.
A Kassák Múzeum tereiben három nagy topográfiai állomás: Budapest, Bécs és Moszkva, valamint három nagy gondolati alakzat: a manifesztum, az utópia és a propaganda íródik egymásra a két művész életútjában. Egymásra íródik, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy a városok ipari-gazdasági-politikai közegéből kiindulva jobban megérthetjük, hogy az 1910-es évek budapesti manifesztumaitól hogyan jutnak el a szerzők a 20-as évek „vörös Bécsében” az utópiák megfogalmazásán át, a sztálini Szovjetunióban a propagandariportok megírásáig. Budapest, a manifesztumok tere, az a város volt, ahol 1881 és 1910 között a lakosság 361 000 főről 881 000 főre növekedett[3], a szociálpolitikai rendszer következetes fejlesztése nélkül, s ahol 1910-ben a népesség számának radikális emelkedése ellenére is az itt élők alig a 9%-a rendelkezett szavazati joggal.[4]
A Tanácsköztársasság bukása után 1920 és 1925 között a Kassák-kör tagjai, így Újvári és Barta is Bécs külvárosában laktak, s végül az aktivista kör itt, és ezekben az években szakadt ketté a kérdés mentén, alkalmas-e az avantgárd művészet arra, hogy a tömegekhez szóljon, és segítse a kommunista forradalom politikai és kulturális céljait. Barta és Újvári Kassákkal szemben foglaltak állást a vitában, az „egyetemes szocialista kultúra” orgánumaként Akasztott Ember címmel itt alapította meg Barta folyóiratát, melyben „Nyeherehe folyóiratot” szerkesztő „Kollektív Lajos”-ról és „Egyszerű Jolán”-ról írt gúnyos kabaréjelenete, a Ma-kör tagjainak művészeti nézeteit bírálta. Az ideológiai viták mellett ez a szociáldemokraták által irányított, „vörös Bécs” volt az utópiák megalkotásának városa Újvári és Barta életművében.
Bécsben a politikusok ezekben az években indítottak grandiózus lakhatási programot, terjesztették ki a közegészségügyi és szociális ellátásokat, valamint kezdeményezték az oktatás radikális megreformálását. A munkásság életének, társadalmi átalakításának célja, bár igen ambiciózus program volt, maga után vonta a társadalmi kérdéssel foglalkozó reformerek eredendő problémáját is: hogyan és meddig lehet a segélyezés érdekében, a kultúra nevében beleavatkozni a munkások szokásaiba, életébe és fizikai terébe?
Az avantgárd művészpár ezekből az ideológiai konfliktusokból érkezett meg a sztálini Szovjetunióba. Moszkvában, ahol 1916 és 1932 között tízmillió halálos áldozata volt a különböző járványos megbetegedéseknek, ahol az 1929-től induló ötéves terv keretében a Bauhaus éléről távozó Hannes Meyer is részt vett a metróépítési munkálatokban, és ahol az ipari modernizáció keretében a Párt felgyorsította a mezőgazdaság kollektivizálását. Ahol az 1936-os alkotmány szerint a nők a férfiakkal azonos jogokat élveztek, ám e jogegyenlőség szinte kizárólag a munkához való hozzáférésre korlátozódott, melyet jól jelöl, hogy betiltották az abortuszt a népesség növelésének érdekében. Moszkvai életük első éveiben Újvári Erzsi még nyíltan írt a városi munkáscsaládok, főként a gyerekek, nehéz életkörülményeiről. 1930 után azonban novellái egyre sematikusabbá váltak a propaganda szolgálatába állva, majd a szerző a családi terhek és reproduktív munka miatt fokozatosan elhallgatott. Barta Sándor mindeközben riportsorozatokat készített a gazdaság sikereiről, vagy az őt is érintő TBC-vel szembeni harcról, végül 1938-ban a sztálini tisztogatások során kivégezték.
A kiállítás Újvárit és Bartát olyan alkotókként mutatja be nekünk, akik a fikciót és a valóságot, az utópiát és a politikát, a művészetet és az életmódot átjárható területekként képzelték el. Mind politikai aktivitásukban, mind a műfajokkal kísérletező avantgárd alkotói gyakorlatukban kiemelt kérdés volt, hogy hogyan alakítható a valóság. Ennek részeként a folyóiratok, versek és prózai művek mellett a két életműben a mese is fontos szerepet játszott. A korszakbán Balázs Béla a népmeséknek munkásmozgalmi jelentőséget tulajdonítva, amellett érvelt, hogy a népmesei toposzok a prekapitalista, osztálynélküli társadalmak termékei, míg volt, aki azt gondolta[5], hogy „A szocializmus megvalósításához a népmesék rettenthetetlen hőseire van szükségünk.”[6] Barta Sándor a Tanácsköztársaság alatt írta első, népmeséket imitáló prózaversét, míg Újvári Erzsi életének utolsó időszakában, amikor már formálisan nem jelentette meg műveit, reproduktív munkája részeként, performatív módon, családjának mesélve folytatta pályáját és a valóság létrehozását.
A kiállítás végignézése során nemcsak Újvári és Barta párhuzamos, és számos ponton összeérő életpályáját követhetjük nyomon, beleolvashatunk jellemző szövegeikbe és politikai állásfoglalásaikba, de olyan kérdéseket is feltehetünk a kurátorokkal együtt, hogy hogyan alakult a munkásosztálybeliek társadalmi mobilitása? Milyen volt a baloldali aktivisták élete Budapesten, Bécsben, majd Moszkvában a két világháború között? Milyen fórumokon és szerepekben juthattak szóhoz a nők az avantgárdban? Emellett a kurátorok Újvári Erzsi és Barta Sándor eddig kevés nyilvánosságot kapó műveinek kiállításán túl azt is megmutatják, hogyan lehet a múlthoz fordulni anélkül, hogy az szükségképpen nosztalgikussá válna.
[1] Kassák Lajos: Egy ember élete. 6. könyv. 1928.
[2] Alain Badiou: A század. Ford. Mihancsik Zsófia. Budapest, Typotex, 2010, 186–187.
[3] Vörös Károly – Spira György: Budapest története a márciusi forradalomtól az őszirózsás forradalomig. Budapest, Akadémiai, 1978. 377–579.
[4] Gerhard Melinz – Susan Zimmermann: A szegényügy „szerves” fejlődése vagy radikális szociális reform? Kommunális közjótékonyság Budapesten és Bécsben (1873–1914). Aetas 9 (1994), 37–56.
[5] Balázs Béla: Ne vegyétek el a gyermekektől a mesét, in: József Farkas (szerk.): A büszke tettek ideje. Válogatás a Tanácsköztársaság irodalmából. Budapest, Akadémiai, 1978, 205.
[6] Migray József: A mese, in: Népszava naptár. Budapest, Népszava, 1919, 78.
