Dobó Gábor kollégánk Futurizmus, dada, kassákizmus. Az avantgárd folyóiratok társadalomtörténetéről – transznacionális megközelítésben című, az avantgárd folyóiratokról szóló kötete a Kijárat Kiadó és a Kassák Alapítvány társkiadásában jelent meg. A kötet már elérhető a Kassák Múzeum könyvtárában, szeptember 28-án pedig könyvbemutatóra is sor kerül. A szerzővel Gucsa Magdolna művészettörténész beszélget a Három Hollóban.
A kötet három főszereplője a futurista Filippo Tommaso Marinetti, a dadát alapító Tristan Tzara, valamint a saját izmussal nem, de saját csoporttal mindig rendelkező Kassák Lajos. Mindhárman a perifériáról érkeztek, legyen az földrajzi, nyelvi vagy a társadalmi osztály értelmében vett peremvidék. Kívülállóként mindhárman rendkívül tudatosan építették a médiához, a művészeti világhoz és a saját közönségükhöz fűződő kapcsolatukat.
A kötet szerzője az avantgárd irodalom és művészet e három kiemelkedő szereplőjének a szerkesztői stratégiáit elemezve mutatja be, hogyan működtek az avantgárd lapok transznacionális módon. Arra keresi a választ, hogy ezek az egyébként rendkívül eltérő erőforrásokkal és ambíciókkal rendelkező művész-szerkesztők miként formálták a nyilvánosságot, a nyilvánosság hogyan alakította őket, és ők hogyan hatottak egymásra a nyilvánosságon keresztül.
A könyv alapfogalmai – avantgárd folyóiratok, transznacionalitás, kapcsolatrendszerek – magától értetődőnek tűnhetnek. Azonban, mint általában a látszólag semleges történészi címkék, ezek is számos kérdést vetnek fel. Pontosan mit jelentenek? Kik használják? Mióta használják? Miért használják?
Az „avantgárd” történeti konstrukció. Ezt az is jelzi, hogy a huszadik század első évtizedeiben nem minden nyelven használták a kifejezést, amelyen ma avantgárdnak nevezett kiadványokat adtak ki. A ma avantgárdként számon tartott lapok általában az őket kiadó csoport önelnevezését viselték, ha egyáltalán az adott folyóirat szükségét érezte, hogy valamilyen irányzathoz csatlakozzék. Ugyanakkor nem teljesen mesterséges fogalomról van szó, hiszen akadtak olyan kiadványok is, amelyek már akkor avantgárdként írták le magukat. Így az olasz Noi – még futurista korszaka előtt – „az avantgárd művészet nemzetközi gyűjteményeként” határozta meg magát. Akár történészi koncepcióként, akár hiteles önleírásként tekintünk a kategóriára, az a huszadik századi irodalom- és művészettörténet egyik legbőségesebben tárgyalt elméleti problémája. A könyv célkitűzései között nem szerepel, hogy vitás vagy átmeneti helyzetekben állást foglaljon terminológiai vagy művészetelméleti kérdésekben. Általában a közmegegyezésre támaszkodik, ugyanakkor, mivel a kötet empirikusan közelít tárgyához, ezért olyan építészeti, technikai vagy életmóddal foglalkozó kiadványok is a szerző látóterébe kerültek, melyeket ma nem szokás a témával foglalkozó áttekintésekben tárgyalni.
Általánosan elfogadott módszer az avantgárd folyóiratok transznacionális szempontból történő elemzése. Ezeket a kiadványokat országhatárokon átívelő módon terjesztették, és legtöbbjük nem kötődött egyetlen nyelvhez. Hangsúlyos vizualitással dolgoztak; rendhagyó tipográfiai megoldásokkal és reprodukciók közlésével, és ez elősegítette, hogy üzeneteiket nyelvtől függetlenül tudják közvetíteni. A szerkesztőségek is gyakran transznacionális pozícióban működtek. Vagy emigránsokból álltak, mint Kassák bécsi Ma folyóirata és Tzara Dada recueil littéraire et artistique című kiadványa, vagy kisebbségben lévő nemzetiséghez kötődtek, mint több magyar avantgárd csoport a trianoni döntés után, így az aradi Periszkop vagy az újvidéki Út. Számos más példát is lehetne hozni a pán-afrikanizmust hirdető Fire!! című, a harlemi reneszánszt dokumentáló New York-i periodikától kezdve a Łódźban kiadott jiddis nyelvű avantgárd lapokig, amelyek az említett amerikai keleti-parti nagyváros és az egykori Osztrák–Magyar Monarchia keleti szegletéig terjedő óriási területen kötötték össze olvasóikat. Az olyan világpolgárok, mint a részben kényszerűségből, részben lehetőségeiből adódóan országok és nyelvek között vándorló Francis Picabia és 391 című folyóiratának nomadizmusa szintén transznacionális gyakorlat. Ugyanakkor transznacionalitás és internacionalizmus nem keverendők össze. Az avantgárd lapokat transznacionális úton terjesztették, de sokszor nem internacionalista ideológiákat közvetítettek, bár ilyenek is akadtak, például a Kominternhez kötődő kiadványok, vagy az „univerzális nyelvet” hirdető folyóiratok, mint a De Stijl. Az avantgárd publikációk nemzetközisége mint eszme sokszor kimondatlan vagy ellentmondásos volt, de akadtak nacionalisták is, mint az olasz futuristák. A könyv azzal foglalkozik, hogy az avantgárd szempontjából oly fontos eseményszerű, kapcsolatalapú működés miként képződött le a sajtóban és azon belül az avantgárd folyóiratokban. Az avantgárd kiadványok viszonyát magától értetődő módon a hálózat metaforájával szokták leírni, már csak azért is, mert annak idején maguk a szereplők is így tettek. Például az egykori futurista Ardengo Soffici 1920-ban megjelent Rete mediterranea című újságjában földközi-tengeri kulturális hálózatról beszél. A korszakban azonban más keretezés dominált: térképészetből kölcsönzött fogalmakat használtak. A dadaista Tristan Tzara Dada Globe antológiája, Filippo Tommaso Marinetti „Le futurisme Mondial” (Világkörüli futurizmus) manifesztuma, vagy a L’Esprit nouveau és az Il Futurismo térképei, amelyeken az előfizetőket jelölték: csak néhány példa a kartográfiai szemlélet elterjedtségére az avantgárd színtéren. Akár hálózat, akár térképészet, ezeknek a képzeteknek a történettudományi használatával nem az a baj, hogy nem feltétlenül vágnak egybe a szereplők korabeli önleírásával, hanem az, ami minden metaforával: egy jelenség bizonyos vonatkozásait kiemelik, másokat viszont elfednek.
Országhatárokon átívelő kommunikáció, multimediális tartalom, többirányú transzferek – bár ezek a karakterjegyek kétségtelenül jellemzik az avantgárd lapokat, ám ha leírásuk ennyiben maradna, túlságosan hasonlítana egy mai internetszolgáltató reklámjához. Az avantgárd hálózat kutatásának historiográfiai problémáit a könyv részletesen tárgyalja, de már itt megelőlegezhető, hogy a reflektálatlanul használt képzetek történelmietlen vagy öntudatlanul ideologikus értelmezésekhez vezetnek. Az avantgárd hálózatok elemzésébe időnként akaratlanul is belejátszik a kortárs kapitalizmus ideológiája, amely az egyenrangúságot, a hatékonyságot, az innovációt, a kreativitást, a szinergiákat hirdeti. Az avantgárd csoportok közötti viszonyrendszer azonban nemcsak a hálózat és a hozzá kapcsolódó képzetek segítségével, hanem – konfliktusos viszonyaik miatt – a csatatér metaforájával is leírható. A könyv mégsem ezt az utat választja, hanem olyan megközelítést alkalmaz, amelyet demisztifikációnak lehet nevezni. Ez a perspektíva azért is indokolt, mert a könyv három főszereplője rendkívül médiatudatos közéleti szereplőnek tekinthető.