Gyűjteményi blogsorozatunkban virtuális kirándulásra invitáljuk olvasóinkat. Valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit.
Tóbiás Áron 1963-ban készített interjújában mesél arról, hogyan teltek hétköznapjai (“dolgozom, dolgozom, dolgozom”) a Bécsi út 98-as számú házának II. emeletén, utolsó otthonában. A hangfelvételt Kassák egyik leghűségesebb festő tanítványának, a nemrég elhunyt Fajó Jánosnak a visszaemlékezésével egészítjük ki. Fajó 1963-tól rendszeresen járt Kassákhoz tanulni és dolgozni, ilyenkor az egész napot együtt töltötték. Írásából megtudjuk, hogyan sikerült a mesternek úgy beosztani az idejét, hogy az elmélyült alkotómunka és a pihenés, a társasági élet mégiscsak egyensúlyba kerüljön. És hogy miként tagolta a napot 8-10 “dupla”, vagyis a kávézás rituáléja.
“Céltudatos, rendszeres életet élt. Minden nap kilenc óra körül kelt – mosdott-borotválkozott-reggelizett -, kávézott, 10 órára készen állt a sétára. Én tíz órára mentem hozzá a Máglya közi mosókonyhámból. Ahogy megérkeztem, elindultunk. A Bécsi út egyik oldalán, a patikával szemben egy tipikus 60-as évekbeli állami eszpresszó volt, az út másik oldalán, egy megállóval kijjebb pedig egy “maszek” cukrászda. Egyik nap egyiknél, másik nap másiknál ittuk meg a “duplánkat”, amire Klárika minden alkalommal - indulás előtt - leszámolt 8 forintot a mester patkó alakú, egyrekeszes, ódivatú, vikszorbőr pénztárcájába. Abban a pénztárcában papírpénz sose lehetett, mert ugye 3 forint volt egy dupla, ez kettőnknek 6 forint, és két forintot kaptunk borravalóra. Akkor én egyedülálló, állás nélküli szabadúszó, csavargó voltam, ezt minden tanárom tudta. És mindig mindent ők fizettek. Csak nagyon gavallér tanáraim voltak, soha nem engedtek fizetni. Mindkét helyen szigorúan meg volt hagyva, hogy a leghígabb feketét főzzék Kassáknak, mert naponta 8-10 kávét ivott.
A sétára szüksége volt: testének egy kis mozgásra, lelkének egy kis kitekintésre; a dolgok, az emberek megfigyelésére, szemlélődésre, feltöltődésre. A kávéivás csak ürügy, egy mód volt arra, hogy megfigyeljen, kicsalogasson véleményeket, megvitasson dolgokat és persze azt szerette, ha pörög a motor. (…) 11 óra körül visszaértünk a lakásba, nekem kiadta az aznapi penzumot, például: vászonfeszítés, amit tőle tanultam meg. Abban a kis öregemberben olyan akaraterő volt, hogy amikor megmutatta, hogyan kell a vásznat felfeszíteni, el is csodálkoztam és megirigyeltem.
Azután a kávézóasztalához ült és írásba vagy olvasásba kezdett.
Fél kettő-kettő között megjött Klárika (…) és mi hárman megebédeltünk.
Igazán kedvemre való, szegényes, de jóízű tótos koszt volt, amihez én is otthonról szokva voltam. Jó rántott levesek, jó tészták, krumplis ételek.
Ebéd után lepihent, én tovább tettem a dolgom, vagy művészeti könyveket, a TETT-et, a MÁ-t olvasgattam. Olyan könyveket, amilyenek akkor csak az ő könyvtárában léteztek. Úgy négy óra előtt felébredt, kávéztunk, aztán vagy jöttek hozzá látogatók, vagy tovább dolgoztunk 6-7 óráig. Hat után én elmenten, ők megvacsoráztak és kezdődtek az esti programok: vagy jöttek hozzájuk, vagy elmentek Klárikával valahova, vagy éjszakába nyúlóan írt.
Ez volt egy átlagos nap Kassáknál.”
(Fajó János: Az én mesterem. Kassák műhelyében, Budapest, 2003, 13-16.)
Szikra Renáta