magyarEnglish

Hírlevelet!

Keress!

PIM
A Kassák Múzeum a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléja.
Tovább a PIM oldalára >>

TwitterInstagramFacebook
A Tett honlap

Tettek ideje. Lakhatási mozgalmak a 20. században - Bass László megnyitó beszéde

Hölgyeim és Uraim!

Három hete kaptam felkérést ennek a kiállításnak a megnyitására. 
Szégyenkezhetek már miatta, de az első reakcióm mégiscsak az volt: mi közöm van nekem ehhez?

Mi közöm van a hajdanvolt ládavárosok, pincelakások lakóihoz, a lakótelepi játszóterekhez, a lakbéruzsorához, Kassákhoz, a Népszavához meg a kalákában épült kockaházakhoz? 
Nekem nem ez a kutatási témám. Félre is toltam a levelet, hogy fontos dolgokkal foglalkozzak. 

Aztán eszembe jutott a nagyanyám. Ő egy dobozi utcai bérkaszárnyában élte le az életét egy „szoba-konyhás, alacsony mennyezetű, vaskályhafűtésű, udvari bérlakásban ötödmagával” – imádtam nála lenni, pedig a WC is a folyosó végén volt. Mondjuk a háború alatt nem ötödmagával lakott. A gyerekei – köztük apám is – átköltöztek egy szerinte biztonságosabb környéken lakó rokonhoz, az Auguszta-telepi ládavárosba. A nagyanyám apja napszámos volt, nem voltak jó viszonyban. Az öreg élete utolsó éveit egy hajláktalanszállón töltötte a Kerepesi úton, ott is halt meg 37-ben. Pedig nagyanyám jól házasodott – a férje gazdag családból származott: a nagyapám nénikéje például a főváros 50 legnagyobb adófizetői között szerepelt. Háztulajdonos volt a Ferencvárosban. A Népszavában írtak is a néniről, ez volt a cikk utolsó mondata: „Nem tűrhetjük, hogy továbbra is kiuzsorázzanak minket és követeljük a háztulajdonos ellen a legerélyesebb eljárás megindítását.”  

Nem fárasztom tovább Önöket a családom történetével, hiszen egyértelmű a mondandóm: olyan nem lehet, hogy ne legyen közünk így vagy úgy a lakóhelyünkhöz, városunkhoz, az elmúlt évszázadhoz, az itt élők lakáskörülményeihez – és a nyomorhoz, a szegénységhez is. 
Hiszen akkor is tagjai vagyunk ennek a közösségnek, a városnak, az országnak, ha elfordítjuk a fejünket. Ha nem akarunk tudomást venni a lakótelepekről, a munkásszállókról, a hajléktalanságról,  akkor is van hozzá közünk.

Amikor aztán elkezdtem ismerkedni az itt bemutatásra kerülő anyaggal, az első, ami szembetűnő volt, mennyire átszövi ezt a kiállítást a személyesség, sőt, ha úgy tetszik az intimitás. És nemcsak azért, mert ez a történet a mi történetünk, a sajátunk, a rokonainké, a barátainké, a szomszédainké, hanem azért is, mert ennek a közös történetnek a tárgya most, itt éppen az otthonunk. 

Az otthonunk, ahová haza megyünk, ahol a társunk mellé fekszünk, ahol a gyerekeink cseperedtek. Létezésünk legintimebb tere, szinte a testünk része, aminek az ajtaját behúzva magunk után biztonságban érezhetjük magunkat. 

Olvasom a budafoki barlanglakásokról írt korabeli beszámolókat, amiben ilyen szalagcímek szerepelnek: Rémségek a budafoki barlangváros katakombáiban –  Járványfészek a föld alatt —Ázsiai állapotok Budapesttől félórányira … és közben nézem a fotókat az itt élő családokról, emberekről, a lakásbelsőkről. Az egyik fotón a falon képek vannak és feszület. A másikon bevetett ágy előtt ülő asszonyok. Egy pihenő családfő ül a lócán. Egy másik képen gyerekek mosolyognak. 

Mintha mindenki azt mondaná: mi itt élünk. Nem ilyen helyen kellene lakni, de nekünk ez az otthonunk. Nem így kellene élni, de ez a mi életünk. A kívülálló jó szándékú borzongása, és a küszöb túloldalán élő ember nézőpontja nehezen kibékíthető. 

Ez a kiállítás épp ennek a feszültségnek a feloldására tett fontos kísérlet: a Közélet Iskolája elnevezésű csoport a Kassák Múzeum munkatársaival együtt végzett egyéves kutatómunka eredményeit mutatja be ezen a kiállításon.

Az itt látható anyag elemei sokszínűek: razziákon készült rendőrségi fotók és nemzetközi hírű művészek képei, politikai röplapok és újsághírek, személyes beszámolók és tudományos elemzések adatai – ezekből a mozaikokból azonban hajléktalanságban érintett emberek rakták ki a saját mondataikat. Amit mától láthatunk itt a múzeumban, az nem egy akadémikus koncepció akadémikus megvalósítása, hanem az érintettek saját állításainak (egyébként akadémikus szemmel is profi) megfogalmazása. Valami ilyesmiről ír Grecsó Krisztián az egyik novellájában:

"Végigmenni a kötélen? Éppen valami. De okosan leesni, úgy, hogy megütöd magad, szívből, és nem baj – na, ez lenne az új vonal. Bejössz egy neveletlen kutyával, és mondod neki, hogy „hopp, Zokni, hozd vissza!”. A kutyát meg nem is így hívják, vagy szarik rád. De mindenki érti, hogy így van. Ilyen szuttyos az élet, hogy a kutyád szarik rád, vagy egyenesen a más kutyája, de ez így mindenkinek jelent valamit. Ez már új lenne, művészet. Látnád, hogy az van, ami van. És nem az van, ami nincs."

Azzal kezdtem a mondandómat, hogy elsőre nem értettem, hogyan is kerültem én ide – pedig nem először állok ebben a teremben. Két évvel ezelőtt a Kassák Múzeumban az "Összefogás a hajléktalanság kriminalizációja ellen" projekt keretében egy társasjátékot vezettem itt. A társasjáték – a Szociopoly – kereteiben a játékosoknak segélyekből, alkalmi vagy közmunkabérből kell megélniük egy hónapig – egy játéktábla mezőin haladva. A társasjátékból színházi feldolgozás is készült, és ebben a dramatikus változatban szerepel egy kitalált falu kitalált polgármestere is, aki éppenséggel egy korrupt, tisztességtelen, az embereken átgázoló figura. A polgármester a játék közepén kopogtató cédulákat oszt ki a játékosoknak, amivel támogathatják őt, hogy újra induljon a polgármesterségért. Két év alatt 100 előadásunk volt – 4-5 ezer jólszituált, jórészt fiatal, érzékeny ember kezébe adtunk tehát lehetőséget arra, hogy beleszóljon a játékbeli sorsába. 90%-uk támogatta a polgármester jelölését. Sokszor meg is fogalmazták: segélyt, munkalehetőséget vártak cserébe a lojalitásukért.

Az elmúlt hetekben tele volt a sajtó azzal, hogy egy közösség polgára nem mondhatja el a véleményét közösség dolgairól, főként pedig nem próbálhatja meg befolyásolni a mindannyiunkat érintő döntéseket. Hogy erre csak a közösség felkent papjai jogosultak. 

Ha végignézik ezt a kiállítást, akkor látni fogják: az emberek nem így gondolták ezt Magyarországon az elmúlt száz évben. Hogy ügyetlenül vagy szervezetten, nyíltan vagy bújtatva, bizakodva vagy rettegve, de megpróbálták alakítani az életüket. Bojkottálták a szipolyozó háztulajdonost, védték a putrijaikat, igyekeztek megszervezni a közösségeiket – akkor is, ha ezzel a bármilyen színű zászlót tartó hatalom nem értett egyet. 

Mert muszáj kimondani, hogy az van, ami van – és nem az van, ami nincs.

Mielőtt arra biztatnám Önöket, hogy tekintsék meg ezt a kiállítást – és hagyjanak rá elég időt – engedjék meg, hogy felkérjem a Közélet Iskolája csoport jelenlévő képviselőit, mondjanak néhány szót ők is magukról.

Köszönöm a figyelmüket! 


PIM A Kassák Múzeum a Petőfi Irodalmi Múzeum filiáléja. >>
Twitter Facebook
Magyar | English