Minisorozatunkban valóban a "perifériákon sétálunk": új szemszögből, topográfiai megközelítésből vizsgáljuk Kassák életének helyszíneit, lakhelyeit. Mai bejegyzésünkben Kassák kedvenc állatai közül a pulikat, s közülük is a legkedvesebbet, Angyal Bandit mutatjuk be közelebbről, aki a Bécsi út 98. szám alatt lakott gazdáival. Tartsatok velünk!

ANGYAL BANDI

Arra is sor került, hogy kétszer-háromszor (csak úgy tessék-lássék) megpuhítottam egy vesszővel. Napokig duzzogott, elbújt a fürdőkád mögé, és éhségsztrájkot tartott, pedig nagyon szeretett nyalakodni. Cukrot, süteményt, sőt még a halfejet sem fogadta el.

Nem gyakorolta a cigányos hízelkedést, de jó pajtás volt. Ha esztelen hancúrozó, bukfencező játékra adódott alkalom, örömében majd kibújt a bőréből. És micsoda nagyszerű játékok voltak azok, amik a baromfiudvarban zajlottak le legtöbbnyire csodálkozó, hahotázó nézőközönség előtt!

A hátsó udvarban vagy ötven tyúkféleség tanyázott egy nagy, Jancsi nevű paraszt-kakassal és egy fekete alapon aranysárga pettyekkel díszített japán kakassal. A japánnak Te-Pfuj volt a neve, örökös rettegésben élt a gyilkosságra hajlamos Jancsi csőrétől, és semmire sem boldogult a tyúkokkal.

Árva üldözöttsége vitte rá, hogy összepajtáskodjék a Sanyival. Nem tragikus szálakkal egybeforrt barátság volt ez, hanem pajtáskodás, cimboráskodás, olyan állapot, amilyen a jó természetű utcagyerekek között szokott kifejlődni.

Te-Pfuj kezdte, és a Sanyi kötélnek állt. Olyan játékmodor fejlődött ki köztük, amit csak a kakasviadalhoz lehetne hasonlítani, persze visongások és vérző sebek nélkül.

Te-Pfuj lángoló tarajjal, felborzolt tollakkal nekiesett pajtásának, nem haragból, de mégis támadón, mint egy gonosz sárkány. Sanyi incselkedett vele, közben nagyon féltette a szemeit. Ha a kis kakas támadott, ő ördögi ügyességgel a hátulját mutatta felé, amit akárha páncélt viselne, megvédett a bundája. Majd amint alkalom adódott rá, elkapta ellenfelét, éles fogai között tartotta, de olyan gyöngéden, hogy a másik csontjai össze ne roppanjanak, végül is egy szép mozdulattal eldobta magától. És megint elölről az egész, sokszor órák hosszat.

Vendégeink annyira elterjesztették jó hírüket, hogy valamelyik filmrendezőnek is a fülébe jutott. Telefonáltak a gyárból, hogy kijönnének fotografálni.

Megegyeztünk az időben, de a terv csak terv maradt. Sanyi megbetegedett. Utolérte a szopornyica, a fiatal kutyáknak ez a gonosz végzete. Kórházba került, de menthetetlen volt. Gerincgyulladást kapott, megbénultak az idegei. Nem kisebb baj volt, hogy az idegen helyen egy falatot sem akart enni.

Nyolc nap múlva valósággal éhen halt.

Eleinte a szemünk láttára is elkövetett ilyen betyárságot, de végül is tudomásul vette, hogy ilyesmiért nem dicséret, hanem fenyítés jár. Milyen izgalomban élt, milyen önmegtartóztatásnak milyen kínjait szenvedte el heteken át!

Ha kis galamb volt az udvaron, az ablakon át figyeltük, mi fog történni. Fickó nem támadott, de nem is adta a közömbösét. A tornác valamelyik oszlopa mögé húzódott, kissé előredugta a fejét, szédítő gyorsasággal csóválta a farkát, és egész testében remegett a lefogott vadászszenvedélytől. Rákopogtunk, hogy megszabadítsuk kínjaitól. De nem ilyen szerencsésen került vissza a padlásra a fiatal, ha nem voltunk otthon. Fickóból kihullottak a becsületes házőrzőre vonatkozó törvények, s hazajövet mi már a kapun kívül tudtuk, hogy megtörtént a baj.

Szokása szerint nem üdvözölt bennünket örömüvöltéssel, valamelyik távoli sarokban lapított olyan csöndben, mintha nem is élne a világon.

A kivégzett kis galamb roncsait megtaláltuk a gyom közé rejtve, vagy a rózsabokor tövében. Hat vagy nyolc darabot pusztított el, mire belátta, hogy az ilyesmi nem illik hozzá, s hogy múlhatatlanul némi hirig jár ki érte.

Később ő is a japán kakaska bűvkörébe került. Folytatódott a már ismert játék. Vadabbul, mint előbb, csuda rohangászással, de nem véresen, csak kukorékolással és ugatással fűszerezve. Ez már a valódi utcagyerekek játéka volt.

Fickó egyéb rikító üzelmeiről sem feledkezhetem meg. Sanyi valósággal cölibátusban élt, Fickó mohó, erőszakos csábító volt, és derekasan meg is verekedett a szukáért. Éjszakánként belebújt az ördög, s ha másképp nem lehetett volna, a kapuzár kulcslyukán át is kiszökik. Ha semmi áron nem tudott „meglógni”, udvari ablakunk alá ült, és előrenyújtott, magasba emelt pofával olyan vastag hangon és állhatatosan vonított, mintha egy tehén bömbölné világgá állati nyomorúságát.

Okos volt, s mi többször megfigyeltük szökésének ésszerűségét, technikáját. A diófa alatt asztal állt földbe ásott lábakkal, felugrott rá, onnan a legalacsonyabb messze nyúló ágra, és túl volt a nehezebbjén. Már az utcáról hallottuk be rohanás közbeni ugatását. Rá a többi kutyák is, nemsokára hosszúra nyújtott visítások, innen-onnan hangzó dühös vakkantások jelezték, hogy az áldatlan harc megkezdődött.

Hajnalonként a kertek felőli hátsó kapunál kapart és nyüszített, hogy engedjük be. Feleségem olyan éberen aludt, és olyan jó lélek, hogy mindannyiszor kikelt a paplan alól, és beengedte a legtöbbnyire megmart csavargót. Reggel láttuk, hogy véres a folyosó köve, s a Fickó zihálva, kimerülten alszik a fészerben az elkorhadt hordók mögött.

Az egyik nagy ütközet után annyira tépett pofával került haza, hogy azt hittük, oda fél szeme. Feleségem heteken át ápolta kamillával és penicillinkenőccsel. Ez alatt az idő alatt jámbor és alázatos volt.

Mindössze négy évet élt. Igaz, hogy legtöbbnyire saját akarata szerint és élményekben gazdagon."